Röhöghetsz ezen, de csak idő kérdése, hogy belásd: a pénzt legfeljebb pakolgatni lehet, több sosem lesz.
Ébredjünk fel: fizetésünk, mely legfeljebb vegetáláshoz elég, azért alacsony, mert nincs termelés. Azért nincs, mert nincs belső fogyasztás, nincs vevő - pontosan azért, mert fizetésünk csak vegetáláshoz elég.
Ebből az ördögi körből egyedül SOHA nem szállunk ki.
Hollandiában 8 milliónál több munkaválalló keres - havi szinten, átlagosan - több mint nettó 2.100,- eurót.
  • Kezdetnek könnyedén meg tudnák duplázni a 300-500 eurós fizetéseinket
  • A nyugdíjasok sem kapnának ezután 140.000,- forintnál kevesebbet havonta
A büszke skótok sem véletlen szavaztak a brit koronára - erős gazdaság nélkül nincs erős nemzet

ALAPGONDOLAT

  • Hollandia gazdag, de túlnépesedett, erőforrásait már maximálisan kihasználó, a globális felmelegedés által súlyosan veszélyeztetett ország. Terjeszkednie kell.
  • Magyarország páratlan erőforrásait kiaknázni képtelen, gazdaságilag lélegeztetőgépre kötött ország. Erős szövetségesre van szüksége, lehetőségeit ki kell használnia.

AZONNALI VÁLTOZÁSOK

Munkavállalók számára:

  • A legeldugottabb kis falu bolti eladója is minimum nettó 205.000,- forintot keres
  • Egy tipikus magyar fizetés nettó 280.000,- forint
  • Mindez természetesen a jelenlegi vagy annál alacsonyabb árszintek mellett

Vállalkozások szemszögéből:

  • A mai, gyakorlatilag nem létező belső fogyasztás helyett a családok ezentúl havi ötszázmilliárd forinttal többet költenek a termékekre, szolgáltatásokra
  • A bérkülönbözet sem a munkaadókat, sem a költségvetést nem terheli

Nyugdíjasok számára:

  • A nyugdíjminimum havi nettó 140.000,- forint
 TerületLakosok számaMunkavállalók számaNETTÓ havi átlagbér
Hollandia:41.526 km2több mint 16 millió8,4 millió aktív 2.190 euró  (  -->  -9%)
Magyarország:93.030 km2kevesebb mint 10 millió3,4 millió aktív 487 euró  (  -->  x2!)
 MagyarországHollandia
Terület:93.030 km241.526 km2
Népesség:Kevesebb mint 10 millióTöbb mint 16 millió
Munkavállalók:3,1 millió aktív8,4 millió aktív
Átlagbér:Nettó 487 eurónettó 2.190 euró

BAROMSÁG?

Amikor az ország döntött, hogy a szovjet irányításból kér-e többet, vagy a szabadságot választja, a nemzetgazdaság addigra már teljes mértékben valós kereslettől függetlenül alakuló, központilag meghatározott minőségű és jellegű szolgáltatásokra, illetve termékekre alapozva működött. A döntés helyes volt, de a katarzisban senki nem foglalkozott azzal, hogyan működik majd a nyilvánvalóan teljesen idegen környezetbe kerülő gazdaság. Röviden: sehogy. A dízelautó sem megy benzinnel. A mai napig megfigyelhető, hogy az emberek jelentős része nem hajlandó tudomásul venni, a rendszerváltással a gazdaság önállóvá vált, annak előnyeivel és hátrányaival együtt. Nincs többé KGST-megrendelés, háttérhatalom, a magyar emberek életszínvonala mostantól kizárólag azon múlik, a magyar vállalkozások mennyire eladható termékeket, szolgáltatásokat nyújtanak, illetve ezek után mennyi adót fizetnek be a lakosság nem piacról élő szereplői - közalkalmazottak, nyugdíjasok, diákok - igényeinek finanszírozására.

25 év elteltével erre viszonylag könnyű válaszolni: a magyar gazdaság önállóan életképtelen, még a jelenlegi omladozó rendszert sem tudná fenntartani hitelek és külföldi beruházások nélkül. A tízmilliós országban kevesebb, mint kétmillió munkavállaló él a piacról, nagy részük csak külföldi befektetőknek köszönhetően; az általuk befizetett adóból kell mindent - de mindent - finanszírozni. A hárommillió nyugdíjast is, mert egyéb forrás erre nem létezik: ellopták, felélték. Nem csak a közelmúltban; nyugati mintájú nyugdíjalap itt tulajdonképpen sosem volt.

Fentiek eredményeképp ma Magyarországon egy átlagos munkavállaló nyugat-európai társának 3 napi béréért dolgozik egy egész hónapon át. . Egy átlagos magyar családnak havi negyedmillió forintra van ahhoz szüksége, hogy a nyugati életszínvonalat a jelenlegi árszintek mellett alulról megközelítse. Erre kínálunk megoldást.

A nemzetgazdaság nem homokozó, a nagy szavak itt nem válthatók készpénzre, az ország teljesítménye egyszerűen ennyire elegendő. Aki ezzel elégedett, és 25 év után is meg lehet szédíteni Kossuth Lajossal meg egy tucat Nobel-díjjal, az ne olvasson tovább, nyugodtan várjon a csodára, a keleti nyitásra, a rezsicsökkentésre, vagy Moszkvára. Majd elmúlik szépen, lassan, csendben.

Mi lehet a megoldás?

Amikor valaki ilyeneket ír le, mint mi, elkerülhetetlen a hazaárulás vádja. Bár árulás és elárulás között van némi különbség, a valódi kérdés az, hogy mi az alternatíva. Mint mindig a történelemben. Nem Károlyi, nem is Kun Béla - Horthy kormányzósága alatt írtuk alá a trianoni szerződést. Most Horthy vagy beépített szerbszlovákrománpiréz ügynök volt, vagy abban a pillanatban még az ország kétharmadáról való lemondás is jobb volt, mint a 'b' verzió. Vannak ilyen pillanatok egy nemzet életében, és ez a pillanat pont ilyen. Szép dolog, hogy a haza nem eladó, de azonkívül, hogy a kétharmadát már száz éve elvitték, ez az egész konkrétan mit jelent? Mi nem eladó? A föld? Jó reggelt kívánok, éppen mostanában adják el. Nélkülünk. Felvásárolnak? Naná. Már rég nem ez a kérdés, legfeljebb csak az, hogy ki lesz a vevő. Beleszólásunk nem volt, és nem is lesz, hacsak nem akarategységben választjuk ki magunk a vevőt. Mi az, amit veszíthetünk? Az egyetlen dolog, ami a magyaroknak alanyi jogon jár, az a nélkülözés, a szegénység. Itt nemsokára nem lesz orvos, tudós. Majd a hentes szakmai átképzésre jár, és ő fog műteni minket, itthon rekedt nyomorultakat. Mégis van megoldás, ha radikális is. Azokat a gazdasági feltételeket, amelyek miatt ma egyre többen kénytelenek elhagyni hazájukat, meg kell teremtenünk itthon.

A magyar gazdaság - a magyarok gazdasága - lélegeztetőgépen van. Lehet siratni a gyárainkat, de csak becsapjuk magunkat, ha azt hisszük, a Sony, a Nokia vagy a Scania óriási veszélyben volt akár csak egy percig is. A keleti márkák helyét szépen lassan átvették a nyugatiak. Ha nem is kell attól tartani, hogy holnap kivonul az összes befektető, az elvi lehetőség megvan rá. Sebezhetőség. Egyetlen módszer ennek kivédésére, ha növeljük a gazdaság belföldi szereplőinek az arányát. Ez csak kompromisszumok árán lehetséges.

Ha Hollandia és Magyarország egyesül, a kiszolgáltatottság abban a pillanatban megszűnik. Amúgy meg: egyszer már belementünk, hogy felvettünk egy idegen (EU) állampolgárságot. Elfogadtuk, hogy a főváros ezentúl egy idegen város (Brüsszel) is. Belehaltunk? Nem. A fizetésünk magasabb nem lett ettől, az is tény. És pont ez a különbség. A csatlakozás a saját jól felfogott érdekünk. A skótok sem véletlenül szavaztak a brit koronára! Ettől Skócia még nem tűnt el a térképről. Holland állampolgárként többé nem leszünk gyarmat, hiszen véd az állampolgárság, az életünket alapvetően ugyanúgy élhetjük tovább, de ezúttal nem homályos vállalkozások, hanem mi magunk kapjuk majd a pénzt, egyre többet, az egymáshoz közelítő bérszinteknek köszönhetően (a vállalkozások meg végre remekül megélnek piaci alapon, hiszen lesz pénzünk rájuk). A parlamentet meg kiürítjük, és meghagyjuk turistalátványosságnak. Ez így túl szépen hangzik, pedig csak elhatározás kérdése. Ha már feltalálták a demokráciát, éljünk vele. Neked kell magyar politikus? Nekünk nem. Amíg nem születik egy újabb Széchenyi, csinálják a politikát olyanok, akik már bizonyítottak máshol. Outsourcing.

Nem könnyű amúgy politikusnak lenni Magyarországon, mert nagyon nehéz feladat elkendőzni a lényeget: az országnak - de főleg polgárainak - rengeteg pénzre lenne szüksége ahhoz, hogy ne állat vagy rabszolga módjára élje az életét (koszt és kvártély, ugye...különbség, hogy cserébe egy életre eladósodunk). De a módszer sajnos sikeres, a nyugdíjasnak odadobott baloldali ötezer, vagy a rezsicsökkentő jobboldali háromezer forint 25 évvel a rendszerváltás után még mindig atomfegyver a választási kampányban. És ez nem a politikusok hibája, hanem a miénk. Hogy nem látjuk a fától az erdőt: egykor mintatanulók voltunk, ma tökutolsók vagyunk a 2004-ben csatlakozott országok között. Mit mondhat erre egy politikus? Semmit. Lopnak 25 éve? Sajnos. De ha nem lopnának, nekünk akkor sem lenne több a pénztárcánkban, ez a szomorú igazság.

UPDATE: ha már a hozzászólásokban szóba került, álljon itt is egy adalék a közelmúlthoz, amellyel eredetileg nem kívántuk sokkolni az olvasót (akármi is történt az elmúlt 25 évben, nekünk most a megoldásra kell koncentrálnunk). Szóval nagyon úgy fest, hogy a 80-as évek óta a teljes magyar államadósság két és félszeresének (!) megfelelő tőkét menekítettek ki Magyarországról offshore cégekbe. Ezzel a 242 milliárd dollárral Oroszország után európai másodikok vagyunk, de világviszonylatban is az "előkelő" 12. helyen állunk. Figyelem, ez nem egy lakosság számához viszonyított rangsor, abszolút értékben állították fel a sorrendet.

Soha nem látott méreteket öltött az offshore-ozás Magyarországon (ATV.hu)
Magyarország elrablása (Hetek.hu)

Akárhogy is, a rendszer mára életképtelenné vált. A kelet-európai országok a gazdasága nem termel annyit, nincs akkora belső fogyasztása, valamint exportja, hogy munkavállalóinak a nyugati életszínvonalat biztosítsa. A politikusok tudják, a közgazdászok tudják, választást viszont az igazsággal nem lehet nyerni: a semmiből nem lehet előteremteni havi szinten százmilliárdokat, hogy a lakosság kitörjön abból a vegetatív állapotból, amiben a többség most van. Ennyi pénz egészen egyszerűen nincs Magyarországon, a magyar gazdaságban. Meg lehet nézni, Magyarország a LEGUTOLSÓ helyen áll az újonnan csatlakozott kelet-európai országok között, és ezen semmilyen Matolcsy-, Gyurcsány- vagy Bajnai-csomag, semmilyen rezsicsökkentés (ami átlagban havi 10(!!!) eurónyi megtakarítás) nem segít!

Máshogy kell megközelíteni a kérdést: tekintsünk a nemzetgazdaságra úgy, mint egy valaha virágzó, mára már csőd szélén táncoló vállalatra. Mire van szüksége? Tőkére. Megoldás? Egyesülés egy működőképes, a felpumpáláshoz elegendő tartalékkal rendelkező vállalattal. Az Európai Unióban vagyunk, Brüsszelben dőlt el eddig is a sorsunk, nem tök mindegy akkor már, mi az ország hivatalos neve? Illetve persze hogy nem tök mindegy, nem ezt a jövőt képzeltük el, amúgy is egy büszke nép vagyunk - a kérdés inkább az, hogy lemondjunk-e többmillióan havi száztízezer forintról (kezdetben, aztán később ki tudja, mennyiről), gyermekeink jövőjéről - egy illúzióért cserébe. Egy újabb tabut is le kell döntenünk, miszerint Trianon csak egy epizód a nemzet életében, amiből talpra tud majd állni, csak idő kell hozzá. Nos, nem. Trianonban véget ért a magyarság történelmi szerepe. A Schneiderek és Ivancsicsok országa remekül működhetett volna a Magyar Királyság keretei között, hiszen minket nem elsősorban a vér, hanem a sors köt össze, tesz (tett) nemzetté. Sorsunk alakulása Európa sorsára is kihatott, a Kárpátok által körülölelt, tökéletes földrajzi egységet képező hazánk volt a mi igazi esélyünk. Ennek vége. Hibáinkat nem tagadva, de ki kell mondanunk, jövőnknek véget vetett a nagyhatalmi érdek. Egy körberajzolt Alföld maradt nekünk, ahol legalább nem terhel a múlt felelőssége. Ha valaki úgy érzi, hazaárulás, amiről itt szó van, gondoljon arra, hogy a nagy veszteségen már rég túlvagyunk. Ha a megmaradt magyarság erősödik, valamilyen formában még visszatérhetnek azok az idők, amikor előnyt jelentett magyarnak lenni. Ha a Holland Királyság részeként, akkor úgy.

De hát nem minden a pénz!

Béláim, ha nagyon le akarnánk egyszerűsíteni, akkor annyit mondanánk csak: DE. Régen a háborúkat az döntötte el, kinek élesebb a kardja, később az, hogy mennyi puskapor maradt. Aki vesztett, adót fizetett a győztes birodalomnak (a következő háborúig). Ma már nincsenek felesleges körök, a pénz az isten, ha tetszik, ha nem. A fóka nem szereti a sivatagot, a róka a jeget - ők megtehetik, hogy ott élnek, ahol a feltételek adottak. Magyarország nem egy szőnyeg, nem tehetjük meg, hogy négy sarkánál megfogva elvisszük egy jobb világba. Itt élünk a pénz világában, és csak pénzzel tudunk harcolni ellene.

Nos hát erről szól ez az oldal. Nem kívánunk mozgalmat indítani, vagy bárminek az élére állni. Magyarorszának egy alulról jövő, népakarattal egyező kezdeményezésre van szüksége. Hogy mennyi időnk van? Azt is mondhatnánk, ha nem kötünk egy előnyös üzletet mihamarabb, már csak az marad hátra, hogy egyoldalú feltételekkel felvásárolnak. És itt óva intünk bárkit attól, hogy a vevőt hibáztassa majd ezért. Az üzlethez mindig két fél kell. Ha országunk egy értéktelen, olcsó romhalmazzá válik (jó úton halad efelé), az nem a felvásárló hibája lesz. Aranybányán csücsülünk, és vagy mi adjuk el úgy, hogy végső soron a miénk marad (belföldi tranzakció), vagy mások adják el a fejünk felől. Jóisten tudja csak, kinek. Ha nem adták már el rég (ebben az esetben vissza kell vásárolnia a holland államnak, ami alaposan megnehezítené a dolgot...talán még nem késő).

Kössünk üzletet Hollandiával

Annak idején a szocializmus alól felszabaduló NDK (fiatalabbaknak: Kelet-Németország) egyesült az NSZK-val (Nyugat-Németország). Könnyen rávágjuk, hogy ez is német, az is, hát persze. De mi az, ami sokkal érdekesebb a történetben? Egy gazdagabb ország nyakába vett egy működésképtelen országot, annak több millió szegény polgárával együtt - mely végzetes lépés is lehetett volna a nyugatnémet gazdaságnak. Láttuk, nem roppant bele, ellenkezőleg: nem a nyugat szegényedett, hanem a kettő együtt gazdagodott. Az egyesült Németország megőrizte vezető szerepét, sőt ma már az EU motorja. A piacgazdaságban nincsenek érzelmek: egy ország teljesítménye ilyen mértékben nem növekszik pusztán attól, hogy egy döntést milyen megható történelmi pillanatban hoznak meg. Magyarra lefordítva: a modell működik. A működő modelleket pedig bátran lehet követni. Pláne, ha az érdekek ilyen szinten találkoznak, mint Hollandia és Magyarország esetében (Nyugat-Németországnak ebből a szempontból például sokkal kevésbé volt egyértelműen érdeke az egyesülés). Az egyetlen dolog, ami a mi esetünkben nincs meg, az a közös határ (a többnyelvűség önmagában nem probléma, lásd pont a holland nyelvű és kultúrális hátterű belgiumi flamandok, vagy a bábeli zűrzavarban is sziklaszilárd gazdasággal rendelkező Svájc helyzetét), de Hollandia tengerentúli gyarmataihoz képest lényegesen kedvezőbbek az infrastrukturális feltételek. Sok választásunk valójában nincs, az idő ellenünk dolgozik: a reménytelenség régiója lettünk, fiataljaink, szakembereink minimum harmada nyugatra tervez már most is. Hogy ezt a folyamatot megállítsuk, egyszerűbb, ha elhozzuk nekik - magunknak, 500 év után, végre - a Nyugatot.

Ha már lúd, legyen kövér, vetheti fel bárki: miért ne legyünk akkor már az USA 51. tagállama, vagy legalább Németország keleti exklávéja? Nos elméletben ez lehetséges, gyakorlatilag viszont hiányzik az, ami az üzlet alapvető feltétele: a másik fél érdeke. Pénzügyileg gond nélkül gatyába ráznának minket, de méretüknél fogva ezek az országok meg sem éreznék a változást. Akkor esetleg Ausztria, persze miután sűrűn kereszteket vetettünk (a már rég elrabolt múlt önként vállalt felesleges terhe, ugye...)? Ausztria alapvetően örülne egy hatalmas, természeti kincsekkel teli országrésznek, de sajnos az osztrák gazdaságban nincs akkora tartalék, nincs meg a megfelelő számú munkavállaló, aki ezt finanszírozni tudná.

Hollandia viszont minden szempontból tökéletes partner. Túlzsúfolt, pici ország, 8 millió aktív munkavállalóval.

Európa legsűrűbben lakott országa gyakorlatilag megtelt: mérete kisebb, mint Magyarország fele, ehhez képest 16 millióan lakják. Ez nem minden, talán mindenki hallott már arról, a globális felmelegedés Hollandiára nézve a legfenyegetőbb: az ország egyötöde a tengertől elhódított terület, de még ennél is nagyobb rész az, ami a tengerszint alatt van. Ideig-óráig – óriási pénzek felhasználásával, gátrendszerek segítségével – még képesek lesznek elkerülni a katasztrófát, de lassan hozzá kell szokni a gondolathoz, hogy talán eljön az idő, amikor sem pénz, sem technológia nem segít. Ha van tökéletes megoldás egy problémára, akkor ez az a helyzet.

AMITŐL MEG KELL SZABADULNUNK

Hogy most mi van, azt tudjuk: milliók (mély)szegénységben, egy átlagos magyar család pénze jó esetben arra elég, hogy azt csekkekre és élelmiszerre költsék, illetve körbevegye őket négy fal - húszévnyi garantált eladósodásért cserébe (új cipőt majd akkor veszünk, fiam, ha a hitel lejárt). Méltatlan megközelítés, de legyünk őszinték: a nehéz helyzetben levők miben különböznek a rabszolgáktól vagy az állatoktól? Annyit még egy rabszolga vagy egy állat is elér az életében, hogy enni kap, és fedél is van a feje felett. Velük ellentétben a magyar napi 10-12 órában éhbérét tűri a komplexusos kisfőnök megaláztatásait, őskori számítógépekkel végzi munkáját, majd este még azt is megtudja a híradóból, hogy az élete tulajdonképpen fantasztikus. A családok szétesnek, mert az életük a taposómalmon és a hétvégi bevásárlásokon kívül semmiről nem szól. A közalkalmazottak bére a költségvetést terheli, ezen felül 1,8 millió munkavállalót képes mindössze a piac kifizetni - egy tízmilliós országban 1,8 milliót! Ennek jelentős részét ráadásul külföldi vállalatok által létrehozott munkahelyeken, ahol még az a veszély is fennáll, hogy ezek a cégek bármikor kivonulhatnak.

Elmondunk egy példát. Te vagy a hőse. Ahhoz, hogy kaphass nettó 125.000,- forint fizetést, az állam a munkáltatódtól ezen felül még beszed ugyanennyit (béredet, illetve közvetlenül a munkáltatót terhelő adók, járulékok formájában). Bármit veszel a fizetésedből, azt további 27%-os áfa terheli (tekintsünk el az extra adót tartalmazó termékektől, mint a benzin vagy egy jóféle villányi bor), így elmondható, hogy a munkáltatód 250.000,- forintos költségéből (amit nyilván azért fizet ki, mert szüksége van a munkádra, tehát a pénzt TE termeled ki) csak 98.000,- forint, amit valóban magadra költhetsz, 152.000,- forint az államé:
Király, nem? De menjünk tovább. Szereted a hazád, támogatnád a hazai termelőket, szolgáltatókat, ezért, ha teheted, kerülöd a multit, és inkább a piacon vásárolsz az aranyos nénitől. De nem tudod, hogy a néni veje merdzsós zöldséges, a nagykerből hozza az árut (mint mindenki más a piacon), és hatvanmilliós háza van. Adót nem fizet. Szerelőt hívsz, és megesik a szíved a rongyos-koszos szerelőruha láttán, szinte látod, hogy az anyjával él együtt egy vakolatlan faluszéli házban (ugyan dehogy kérek számlát, uram, hát tudom én, milyen nehéz a helyzet, 8-12 ezer forint, mégse harmincezer, mint a márkaszervizben, én csak örülök, tessék, fogadja el, kávét?) De nem tudod, hogy egy nap öt helyen is megfordul, és adómentesen megkeresi egy hét alatt a havi béred. Mindenkin segíteni akarsz, de te vagy az egyetlen, akitől elveszik a megtermelt pénz kétharmadát.

Tovább...

Ez az 1,8 millió ember a nemzet záloga. Egyfajta lélegeztetőgépre vagyunk kötve, ahol a nyugati befektető számokat lát, oszt, szoroz, és eldönti, hol éri meg neki munkahelyeket teremteni. Magasabb bért akarsz? Rendben, sok sikert, megyek máshova. Nem kell senkire haragudni emiatt, a piac így működik. Az a piac, ahol 40 éves lemaradással indítottunk. Régiónknak Jaltában egyszerűen ezt dobta a történelem. Valódi esélyt a rendszerváltás sem hozott (bár az, hogy az újonnan csatlakozó országok közül nálunk a legszánalmasabb a fizetések vásárlóereje, azért tényleg elkeserítő), de ezt már nem lehet csak Jaltára fogni. Az informatikában, a telekommunikációban óriásit változott a világ, ezeken a területeken lehetett volna alkotni, de még itt sem sikerült. Egyszerűen nem működik a rendszer. Egyetlen vigasz, hogy legalább szabadok vagyunk. Persze, azok. Már 25 éve. 25 év sok idő, 25 év után óhatatlanul elgondolkodik rajta mindenki (még az is, akire a filozofálás amúgy nem jellemző): ez volna tehát, amit vártunk? Eltelt egy emberöltő, és Kelet-Európa, de különösen hazánk helyzete reménytelenebb, mint valaha. Eleink nem azért haltak, hogy állat módjára éljük az életünket. Nincs a kerítés kolbászból nyugaton sem, persze, de míg 25 évvel ezelőtt elmondhattuk, nálunk legalább olcsó az élet, ma már kijózanító a valóság: keleten szinte ugyanannyit fizet a munkavállaló kenyérért és benzinért havi 80-100 ezerből, mint nyugati társa 5-600 ezerből (csak hogy mégse Svájccal vagy Luxembourggal jöjjünk, aholmég ennél is többől). Valahogy fel kéne ébrednünk. Európában élünk. A mostani helyzet megalázó, gyalázatos. Közgazdasági szempontból teljesen reális. Ennek ellenére elfogadhatatlan. Ennek véget kell vetni.

2004 óta új elem, hogy ömlik a pénz Brüsszelből. Tegyük hozzá, ez így is van (bár, hogy emellett mennyi pénz távozik az országból az EU-ba, már nem ennyire egyszerű történet...arról nem szólnak az óriásplakátok). Ettől függetlenül az EU alapvetően jó gondolat, legalábbis a nyugati részén biztos: az a közösség, ahol a melós is megkeresi a nettó 5-600 ezer forintot havonta, számunkra álomvilág. Minket adott esetben 60-70ezer forinttal aláznak. És éppen ez a probléma. Az EU-ban nincs egységes minimálbér, az egész jellegét tekintve inkább csak egy vámunió. Nem ismerjük a számokat, de abból a pénzből, ami az országba jön, semmi sem jut a pénztárcánkba. A támogatások 99%-a állami beruházások, valamiint homályos hátterű vállalkozások (melyek talán kizárólag azért működnek, hogy EU-s támogatást kapjanak) számláin landol. Nógrádban a buszvezető egy fillérrel többet nem visz haza attól, hogy Budán felújították a Bartók Béla utat. Nem ilyen támogatásokra van szükség. Amíg a többség nem költ, mert nincs miből, amíg a belső fogyasztás zéró, addig a vállalkozások is halálra vannak ítélve. Pusztán turistákból nem lehet fenntartani őket. A feltételek adottak voltak, a belépés a mi döntésünk volt, mutogatni felesleges bárkire. De hogy ez így zsákutca, az látható.

Sajnos két elvesztett világháború, 40 év szocializmusa, és persze a rendszerváltás után eltelt időszak (az „"elmúthuszönötév”") gyalázata egész egyszerűen behozhatatlan hátrány. Szép dolog a hit, de aki valóban hitt magában, és megtehette, már valahol nagyon messze építi saját és választott hazája jövőjét. Mert itt a helyzet kilátástalan. Mi, akik itt maradtunk - hazaszeretetből, családunk mellett, vagy egyszerűen mert nem volt más lehetőségünk -, folyamatosan azt halljuk, hogy Magyarország a lehetőségek hazája, a természeti csoda. Tulajdonképpen ezt mi hisszük is, de ha az itteni garnitúrának ezt 25 év alatt nem sikerült bebizonyítania, akkor köszi szépen, elég volt, az életünk túl rövid, hogy négyévente végignézzük, hogy adják át egymásnak a kilincset. Bízzuk olyanokra lehetőségeink kiaknázását, akik talán értenek is hozzá. Akiknek vannak eredményeik sokkal nehezebb terepen.

Tovább...

A magas nyugat-európai ingatlanárak és a helyhiány következtében történő „keletre vándorlás” egyébként már egy évek óta létező jelenség - nem csak Hollandiában, de általában Nyugaton; ki ne hallott volna már hollandokkal vagy finnekkel teli magyarországi falvakról. Az EU bővítése erről is szólt - ha úgy vesszük, az egyesülés valamilyen formában már elkezdődött. Most még nyugodtan megtehetjük, hogy az egészet üzleti alapokra helyezve, saját feltételeinkkel valósítsuk meg. Isten ne adja, de olyan forgatókönyv is elképzelhető - különösen most, a válság idején - hogy egy ország gazdasága egyszerűen összeomlik, és felvásárolják, egyoldalú feltételekkel. Magyarország sajnos rendkívül vékony jégen táncol, az az 1,8 millió munkavállaló, aki tulajdonképpen bevételt termel, nem fogja tudni a végtelenségig a hátán cipelni a maradék 8 milliót.

ELADJUK EZERÉVES HAZÁNKAT?

Nem, nem adjuk el. Nincs már mit eladni: hazánkat majdnem pontosan száz éve kivégezték. Nem pusztán megbüntették: feldarabolták, darabjait szétszórták újszülött államok között (ezek nagy része már nem is létezik). Függetlenül mindentől, ami trianonig vezetett (és amin a mai napig veszekednek rajta a különböző álláspontot képviselők), Trianonban egy korszak végetért. A történelem számunkra újraindult, így ezeréves hazáról sajnos eleve nem beszélhetünk. Rosszkor voltunk rossz oldalon a véres német-francia örökrangadón, és mivel a franciák a németeket csak bizonyos mértékig tudták megbüntetni (hazájuk területének nagyjából 13%-át kellett átadniuk), így erejüket, befolyásukat a szövetséges, az Osztrák-Magyar Monarchia szétverésére összpontosították. Ehhez persze ideológia kellett, de a feldarabolását alátámasztó hamis érvrendszert - alapvetően a nemzeti kisebbségek védelmét - az utódállamokban már nem alkalmazták.

Na de mit beszélünk, hát ez már "szélsőjobboldali" megközelítés! Amire reakció általában az, hogy a magyar egy kevert nép, amelyik ráadásul már 1526-ban elvesztette hazáját, magyar haza (állam, ország, bármi) tehát nem is létezett! Na ja. De akkor hogy van az, hogy a "semmiből létrehozott Magyarország" háborús kártérítést volt kénytelen évtizedekig fizetni a győztesek felé? Ha fel kell darabolni, nem létezett, ha büntetni kell, hirtelen nagyon is létezett, sőt az egész világháború a magyarok hibája. Ismerjük ezeket az érveket, de a jog nyelve száraz: a hazánkra - lássuk be, gyarmatosító aggresszorok által - rótt büntetés eleve minden kétséget kizár atekintetben, hogy Magyarországnak jogelődje volt a Magyar Királyság, melynek teljes területén - háborús felelősség szempontjából - a magyar paraszt ugyanolyan passzív szenvedő (vagy győzelem esetén haszonleső) volt, mint a szlovák vagy a román paraszt. Azonban ezen felül is van még két probléma:

  • Kérjünk elnézést, hogy miközben Európa éppen a barokk korszakot köszöntötte a művészetben, addigra nálunk szó szerint falvak pusztultak ki? Nem úri pásszióból játszottunk háborúsdit szomszédainkkal, embertelen tömegben érkezett a pusztító török hadsereg. Attól, hogy egy országot megszállnak idegen hódítók, az még nem szűnik meg. Franciaországot harminc év alatt kétszer szállták meg a németek, megszűnt volna? A helyzet ugyanaz, csak nem kellett 150 évig várniuk az amerikai-brit felmentőseregre, és a felszabadulás után nem lettek brit tartomány még további 200 évig.
  • Ha csak homogén népnek lehet állama, akkor nem sok ország maradna a térképen. Hogy az előző példánál maradjunk, a 18. században Franciaországban sem tudott a lakosság fele sem(!) franciául. Az olyan országokról nem is beszélve, mint Belgium, Amerikai Egyesült Államok, Olaszország, Csehszlovákia...apropó, látta már valaki Csehszlovákia nemzetiségi térképét? Lejjebb megtalálja...

Számunkra nem is Trianon az igazi tragédia, hanem annak megítélése. Trianon mentén kettészakadt a társadalom. Azok, akik szerint jelentéktelen ügy, tulajdonképpen Romániának adnák a Tiszántúl nagy részét is, 50km keletre vagy nyugatra ugyan mit számít már, így is, úgy is magyarok élnek (legalábbis éltek) mindkét oldalon. Ez nem lehet identitásunk alapja. Van a másik oldal, akik szerint meg egyetlen nemzet van csak, Árpád népe. Mondják ezt ott, ahol a lakosság túlynomó része asszimilálódott (német, délszláv, zsidó) bevándorló. Ezek a hangok sem fogják megtalálni az utat a többséghez. Látható, hogy nincs könnyű helyzetben a magyar társadalom. Nem kell félni Trianonról beszélni - fogunk is alább, akit érdekel, elolvashatja, de nem tartozik szorosan a tárgyhoz -, de a lényeg, hogy ettől ne várjunk változást a jelenben. Nem fog fél Európa térdre rogyni, és a bűnbocsánatunkért esedezni. Attól, hogy "igazunk van", még nem lesz könnyebb az életünk a 21. században. Trianont sem azért kell kibeszélni, hogy fellángoljanak az érzelmek, hanem hogy mindent a helyére tegyünk. Ami a mi hibánk, abból tanuljunk, amit ellenünk követtek el, azt se tagadjuk. Ne ringassuk magunkat hamis illúziókba ártatlanságunkkal kapcsolatban: ha csak egy kicsit is jelent valamit magyarságunk, egészen egyszerűen nem engedhetjük, hogy gyilkosokat állítsunk fel példaképnek, hogy tetteik súlyát sökkentsük csak azért, mert - látszólag - a magyarság céljaiért harcoltak. A gyilkolászáshoz mindig könnyű hivatkozási alapot - Istent, hazát, bármit - találni. De ne is gyengítsük saját magunkat mások bűneivel, elég gyengék vagyunk anélkül is. Odáig azért ne jussunk el, hogy a nagy önostorozásban felajánljuk magmaradt hazánkat is a szomszédainkak. A szocialista teher alól felszabaduló Magyarország pont a legfontosabbal nem foglalkozott: a nemzet öndefiníciójának kérdésével. Mi volt a magyarság célja 1989-ben? Két fő csapásirány létezett:

  • Mindent megtegyünk annak érdekében, hogy a régi, többnyelvű ország valamilyen formában újjászülessen? Semmi törvény nem tiltotta például, hogy Csehszlovákia 1993-as, nagyon is törvényszerű (lásd alább) felbomlása után Budapest tárgyalásokat folytasson Pozsonnyal az újraegyesülésről. Vagy hogy minden erejével - kezdetben igencsak jó nyugati kapcsolatait bevetve - támogassa, meggyőzze az erdélyi románságot, hogy Bukarest számukra is csak béklyó, vívják ki Románián belül a gazdasági függetlenségüket, és nyissanak újra a magyar, s egyben európai kapcsolatok felé, mint ahogy azt Erdély 800 éven át tette?
  • Vagy pedig - múltunkat ugyan nem feledve, de annak sérelmeit nem tudatunk meghatározójává téve - magunknak s legyőzőinknek is bebizonyítjuk, hogy megtörve bár, de törve nem, él nemzet e hazán: felépítünk egy sikeres, boldog országot?

Mind a két megközelítés érthető - igen, az első is: ne feledjük, hogy az 1947-es, a magyarságot ismét kollektíve büntető békeszerződések bizonyos megközelítésben csak pár évesek voltak, hiszen az ország nem volt független 40 évig. Végül a kettőnek egy végtelenül káros, működésképtelen kombinációja valósult meg: szavakban a 20-as évek, tettekben a teljes közöny lett jellemző a határainkon túliak felé. Az alapszerződéseket minden kormány csont nélkül aláírta szomszédainkkal, cserébe semmilyen feltételt nem támasztva (azok a látszatintézkedések, melyeket meghoztunk, csak olaj volt a tűzre; véreink jogi státusza, védettsége nem hogy nem javult, de rosszakaróik újabb okot kaptak, hogy ismét beléjük rúgjanak), a Magyarországot esetleg vonzóbbá tévő gazdasági teljesítmény nulla (ha véletlenül valakinek van egy jó ötlete, tuti, hogy külföldön lesz sikeres) - viszont anélkül, hogy elődeink hazájukért folytatott erőfeszítésire ma akár egy kicsit is méltóak lennénk, lassan minden napra jut egy szoboravatás, előadás, névadóünnepség. Mindez csak arra jó, hogy fájjon. Hogy mazochisták módjára emlékezzünk a veszteségekre, mindezt ünnepi köntösben, mintha lenne okunk ünnepelni. Lazán megtartjuk a halott Királyság ünnepeit (Államalapítás, 1848, Arad), az iskolában a halott Királyság történelmét nem választjuk külön mai országunk történelmétől, ugyanakkor szélsőséges irredentának tartjuk azt, aki bármilyen formában kifejezi, hogy számára a Magyar Királyság az önazonosság bázisa, nem az eszetlen háborús hangulatban körberajzolt Alföld. A politikusnak nem, a magánembernek ez szíve joga. Halott nagyapánkról sem a betegágyas képet őrizzük magunkban: szép bakaruhában, fiatalon néz le ránk a faliképről. De senki nem gondolja azt emiatt, hogy még él. A nosztalgiát nem szabad összekeverni a realitásokkal. És hát ha országunk teljesítményére nézünk, ugyan ki a fene akarna ma magyar lenni? Mi magunk is menekülünk itthonról. Első dolgunk tehát tenni azért, hogy ez változzon. Elsősorban önmagunkért, de főleg gyermekeinkért, akik alaposan megisszák a levét a magyarság identitászavarának. Egyik nép sem makulátlan, de ha erős nemzet akarunk lenni, alapelveinket csak valódi értékeinkre alapozhatjuk. A gyengéknek van csak szükségük hazug történelemre.

Álljon itt tehát egy gondolatmenet, mely talán segít a múltat objektívebb megvilágításba helyezni - néhány kevésbé közismert tényező segítségével.

Hogy is volt ez a Trianon?

Volt Európa közepén egy öreg, 400 éves álmából éppen csak felébredő királyság. Kezdett éppen magára találni, amikor jött a Nagy Háború - ahol pechjére a vesztesek csapatában szerepelt (bár ezzel így voltak más népek is, akiket később már győztesként aposztrofáltak). Nincs azon mit szépíteni, hogy hazánkat széthordták, akik annak idején jó lóra tettek a német-francia bunyóban. Mert igazából erről van szó: a háborút megelőzően Bukarestnek, Prágának, Belgrádnak semmilyen komoly területi követelése nem volt velünk szemben. Ezek az országok a Monarchia szövetségesei, de legalábbis semlegesek voltak, még a háború kitörése után is. Ahogy fordult a kocka, úgy fordultak úgynevezett barátaink a többszáz éves megszállásból éppen csak kilábaló, háborúban meggyengült, lefegyverzett hazánk ellen. Nem nagyon tanítják, de Magyarország számára az 1918-as belgrádi fegyverszünet semmilyen(!) csapatkivonást nem írt elő a Felvidékre vonatkozóan, Romániának pedig a Maros vonaláig engedélyezte az előrenyomulást:

A megállapodást 1918 november 13-án írtuk alá. Katonáinkat leszereltük, holott erre semmi nem kötelezte a vezetést. Mit értünk el vele? Ismert: Csehszlovákia és Románia szinte azonnal megszegte az egyezményt, és - francia támogatással - a jelenlegi határokig nyomultak előre lefegyverzett hazánk területén. 18 nappal később pedig "kimondták" Románia egyesülését Erdéllyel, ami azóta is a legnagyobb nemzeti ünnepük. Azt szokták mondani, okos enged. Magyarokon kérik számon a mai napig, hogy nincs béke. Kérdezzük, ilyen feltételek mellett vajon kinek kell megtenni az első lépést, ki az, aki nyertesként jött ki egy konfliktusból? Anyway...ilyenkor a felelősség azoké, akiké az irányítás. A történelem a nagyhatalmak kezében volt. Mit mondtak? Azt mondták, ehh, elegünk van már az egészből, különben is a Magyar Királyság nem jó, túl sok nemzetiség lakja...na, hogyan oldották meg a problémát? Rajzoltak három új, bábeli országot:

  • Volt egyszer egy másik büszke királyság is, mely nagyjából pontosan 300 évvel Trianon előtt szűnt meg, és lett Habsburg tartomány, Habsburg uralkodókkal. Erre a magyarországira vészesen hasonlító legendára építették rá a „"demokratikus”" (nemsokára békeidőben ártatlan magyar asszonyok és gyermekek ezreit fűtetlen marhavagonokban deportáló, sokuk életét kioltó) Csehszlovákiát, mely durvábban soknemzetiségű lett, mint Magyarország valaha. A Prágához csatolt területeken senkit nem kérdeztek meg, szeretnének-e csehek lenni - ami érthető, hiszen errefelé csehek mutatóban sem voltak:

    Nagyhatalmi agresszióval összerakott ország, amelyről előszeretettel mondják, hogy demokratikus; ez önmagában ellentmondás. Elismerve a Monarchiában kialakult rendszer hiányosságait, ez még akkor sem állja meg a helyét. Következő, amit Csehszlovákiával kapcsolatban megemlítenek, hogy sikeres. Miután a Monarchia (hagyományosan német) iparának, bányáinak, természeti erőforrásainak jelentős részét ajándékba kapta, ez talán nem meglepő. A Felvidék ezek után csak azért kellett Prágának, hogy az ott élő 1,6 milliós (az új ország lakosságának 13%-át(!) kitevő, ettől függetlenül azt róluk elnevezett) szlováksággal együtt átlépjék az 50%-os etnikai arányt - nem mintha Magyarországot nem lehetett volna ilyen megfontolásból átnevezni Magyarszlovákiának. Később ezt a problémát örökre megoldották 3 millió német deportálásával, és onnantól kezdve már a megvezetett szlovákokra sem volt többé szükség. Abban a pillanatban, ahogy a szláv testvériséget előnyben részesítő Moszkva befolyása lazult, már dobták is a tartományt (két szék között a pad alá ejtve a jobb sorsra érdemes szlovákságot). A csehek célja elejétől fogva a Trianon előtt már többszáz éve szintén nem létező, Habsburg tartománnyá süllyedt Cseh Királyság eredeti határainak visszaállítása volt, ami végül sikerült, még ha a mi kárunkra is. Tény, hogy ismertek azok a történetek, melyek szerint a felvidéki magyarság szinte felszabadult az új hazában, de mindenki elhiheti, hogy ilyen felmérés széles körben egyrészt nem készült, az ellenkezőjéről is vannak - kevésbé hangoztatott - példák, másrészt természetes, hogy egy győztesnek kikiáltott, nagyhatalmak által pátyolgatott államszerűségben eleve jobb a hangulat, mint egy szétlopott, legyőzött, megcsonkított országban.

  • Jugoszláviával kapcsolatban mindenki ismeri a közelmúlt történelmét, mennyire sikeres ötlet volt erővel összetákolni. Az Európai Unió elődjének is tekinthető Monarchiában ugyanúgy voltak erősebbb pozícióval rendelkező nemzetek, mint 2015-ben Európában. A Habsburg pénzre azért hat(!) nyelven nyomtatták a szöveget - köztük a délszláv nemzetek nyelvén. És persze voltak nehézségek is, de a jugoszláv háborúk többszázezer halottjának, milliók nyomorúságának emléke nehéz helyzetbe hozza azt, aki megpróbálja észérvekkel megmagyarázni, mire volt jó az egész.
  • Romániát meg hagyjuk is...két egykor magyar, majd török hűbéres tartomány egyesül a 19. század végén, áttérnek a cirill írásmódról latinra, felveszik a Románia nevet, majd 50 év sem telik el, és a történelem megajándékozza őket Erdéllyel, ahol még a több évszázados betelepítések ellenére is akkora sem volt az arányuk (saját népszámlálásuk szerint sem!), amekkora nekünk, magyaroknak, a Magyar Királyságban (54%). A jelentősebb erdélyi városok mind szász vagy magyar alapításúak. Hogy lehet, hogy egyik sem román? Hogy az állításuk szerint ősi román településeknek legtöbb esetben nincs is román nevük, a magyar elnevezés fonetikus (így persze jelentéssel nem bíró) alakját ültették át romány nyelvbe? Timisoara, Oradea, Nadlac...vagy maga Erdély román neve: Ardeal. De mindennél beszédesebbek a számok:


Fentiekből is látszik, hogy nem a jóságos jótevő szállt le rendet tenni a földön, hanem a fegyverek beszéltek ismét. Mégha a legvéresebb is, de ez is csak a sokadik háború volt Európában. Háború, amit a főszereplők (természetesen nem a magyarok vagy a szerbek) már nagyon régóta vártak, hogy egyszer s mindenkorra lezárják a javak újraelosztásának kérdését. Megtörtént, és hát persze a háború utáni rendezés, ahogy lenni szokott, a győztesek érdekei mentén zajott. Főleg Franciaország érdekei mentén, mely ahhoz nem rendelkezett elég befolyással, hogy ősellenségét, a németeket különösebben ellehetetlenítse, szétverte hát az első számú szövetségest, az Osztrák-Magyar Monarchiát. Az a Franciaország, amely után halottak milliói maradtak az afrikai kontinensen, és amelyik a mai napig szó szerint kizsákmányolja több mint egy tucat afrikai ország, több tízmillió lélek vagyonát, azt párizsi bankokban hozzáférhetetlenné téve. Akármennyire is szeretjük, vagy egyenesen imádjuk, ez a Franciaország emelte fel ujját, és hitette el szövetségeseivel, hogy itt micsoda elnyomás van - miközben a Monarchia szétverésével, a sosemvolt kisantant leplezetlen támogatásával valódi célja végig saját európai hegemóniájának biztosítása volt. Ez persze a szemszögükből nézve érthető, és hogy ezt keresztülvitte, az már nem csak Franciaország hibája.

No de Magyarország valóban a "nemzetiségek börtöne" lett volna? A török előtt nem beszélhettünk mai értelemben vett nemzetiségekről, a közigazgatás nyelve a latin volt, otthon pedig mindenki úgy beszélt, ahogy jónak tartotta. Nem oláh vagy szász a magyarral, hanem földesúr állt szemben a parasztsággal. A Habsburg-érában természetesen a német nyelv dominált, a magyar legelőször a 19. század közepén lett államnyelv. A kiegyezés után gyakorlatilag azonnal kiadott (1868-as) nyelvtörvényünk kifejezetten liberálisnak számított az akkori Európában (a „rettegett” Lex Apponyi 1907-ben valóban előírta, hogy Magyarországon egy tízéves gyerek lehetőleg ki tudja magát fejezni magyarul, szörnyű, nem? Nem mintha egy bretagne-i lelkes ifjúnak sok esélye lett volna a Sorbonne-on franciatudás nélkül). A magyarság a mai, demokratikus megközelítés szerint tán helytelenül, de akkoriban természetesnek számító módon kívánta saját, megtépázott tekintélyét, pozícióját helyreállítani. Ez volt a túlélés egyetlen módja. Magyarországnak sok hibája volt, de ezek egyike sem olyan mértékű, ami abban a korban bármilyen szempontból kirívó lett volna, amire azt mondhatnánk, nahát essünk neki, daraboljuk fel. Mellékesen megjegyezve, a kisebbségek állami szintű elnyomása kétszáz évvel később sem szűnt meg, sőt. A legújabb, hogy Erdélyben háromszázezer forintos büntetés jár, ha az őslakos magyarság saját földjén elénekli a saját himnuszát. Miről beszélünk akkor? A végzetünk oka egyszerűen az, hogy a gyakorlatilag háborúkkal végig teletűzdelt európai történelemnek pont a legnagyobb háborújában voltunk a vesztesek szövetségesei, valamint hogy a győztesek szemernyi önmérsékletet sem tanúsítottak (velünk ellentétbenm akik 1916-ban a megnyertnek látszó háború ellenére sem terjeszkedtünk, sőt, kifejezetten kértük, hogy ha történik is apró határkiigazítás, az úgy történjen, hogy jelentős számú idegen ajkú népek ne kerüljenek fennhatóságunk alá. Ellenségeink között nem akadt egy Teleki, azóta sincs a mai napig, aki, ha nem is lesz öngyilkos, de legalább rosszul érezné magát, mert népe hátbatámadta korábbi szövetségesét, urambocsá' azt mondja, nem igazságosak a határok. Az ilyeneket határainkon túl husánggal vernék laposra).

Sajnos a hullarablás kiteljesedett: északon a folyó kellett (Duna, Ipoly), keleten és délen pedig az - akkoriban hadiipari és gazdasági szempontból is kiemelkedően fontos - Adria felé vezető vasútvonal (Szatmárnémeti-Nagyvárad-Arad-Szabadka). Ilyen barbarisztikus, kicsinyes, megalázó szempontok alapján mondtak ítéletet a sokat szenvedett magyarság felett. Ha valaki azt hitte volna, sokat gondolkodtak a határokon...

A háború előtt a környező területek népei felnéztek a Magyar Királyságra, azt új hazájukként rengetegen választották. Rákóczi Erdélyében nyomták az első román nyelvű bibliát, mert Óromániában, ahol ószláv nyelven(!) miséztek, üldözték az új kultúrát. A XVII. században folytatódott a kálvinista ihletésű oláh irodalom fejlődése, s központja a fejedelmi székhely Gyulafehérvár lesz, ahol már Bethlen Gábor cirill betűs nyomdát készült felállítani s ugyancsak ő kezdeményezett egy oláh Újszövetség-fordítást is. E terveket Rákóczi György váltja valóra, akinek áldozatkészségét több oláh nyomtatvány előszava említi hálával (forrás: OSZK) A román nemzettudat magyar könyvtárakban, egyetemeken és nyomdákban született meg. A régióban abban az időben hazánk volt a bevándorlás célpontja, senki nem kényszerítette fegyverrel ezeket az embereket, régi hazájuk határaival (már ha volt egyáltalán) mindvégig tisztában volt mindegyikük. Miért fontos ezt hangsúlyozni? Mert sokan próbálják meghamisítani a történelmet, miszerint Trianon nem egy tragikus fordulópont, hanem egy hosszú, elnyomó folyamat logikus következménye. Nem. Mindig is voltak, ma is vannak szilárd birodalmak, és vannak útjuk elején járó nemzetek. Magyarország helyzete ugyan nehezebb volt, mint mondjuk a tengerrel félig körülölelt Franciaországé, na de hazugság volna azt állítani, hogy kisebbségeink (akik összességében voltak csak sokan, önmagában a legnagyobb is 15%-os volt csupán) a világégés, a korábbi rend teljes felbomlása nélkül is bizonyosan ránk támadtak volna. Megvolt a maguk baja: területi fenyegetettség szempontjából a szerbek a törököktől, a románok az oroszoktól féltek inkább. A Monarchia volt a stabil pont - a románok számára egyenesen szövetséges -, annak határaitól volt béke. Az új Magyarország senkinek nem volt már vonzó, elvesztettük iparunk, vasúthálózatunk legnagyobb részét, erdőterületeink 88%-át, összes arany- és ezüstbányánkat. Ezt megelőzően viszont az ország olyan fejlődésen ment keresztül, hogy jobban megérte kisebbségként is magyar állampolgár lenni, mint a perifériára szorult (vagy éppen nem is létező) anyaországban. A történelemben nincs olyan, hogy 'ha', de világháború nélkül nemzetiségeink legfeljebb olyan dolgokért harcolnának, amiért ma a magyarok Székelyföldön: kultúrális, esetleg területi autonómia. De határainkon belül. Ezer évig elvoltak így - míg a történelembe mindig beavatkozó, gyarmatosító nagyhatalmak létre nem hozták a kisantantot...

A háború első éveiben a status quo nem is látszott megváltozni, el kell olvasni a korabeli diadalittas sajtót (reklám helye: az index.hu-nak köszönhetően minden nap nagyszerű képet kaphatunk a napra pontosan 100 évvel korábbi optimista hangulatról). De vége lett az 1916-os évnek, a háború menete megfordult, és ahogy az erőviszonyok lassan átalakultak, a felheccelt népek vérszemet kaptak: így történt meg, hogy már jóval a békeszerződések előtt Szabadkán a szerb, Dunaszerdahelyen a cseh(szlovák), Nagyváradon a román megszálló hadsereg állomásozott (és állomásozik azóta is). Noha Trianon tragédia a magyarság számára, ez nem gátolja meg a román államot, hogy legnagyobb nemzeti ünnepük Erdély megszerzése legyen, vagy hogy Szlovákiában "Éljen Trianon" emlékművet avasson a miniszterelnök a magyar határ mellett. Helyes az a megközelítés, hogy ne a sérelmeket hánytorgassuk fel, de ez csak akkor működhet, ha az összes fél a pozitívumokat keresi, és nem a kardját csörteti háborús nosztalgiával, hogy micsoda győzelmeket aratott.

Magyarországnak és a környező népeknek közeledniük, nyitniuk kell egymás felé, de ez nem történhet azon az áron, hogy Magyarország magára vállalja a múlt összes bűnét. Múltjával mindenkinek szembe kell néznie, nem csak nekünk.

Lloyd George, brit miniszterelnök, 1920: "A békeszerződés csaknem hárommillió magyart, azaz a teljes magyar népesség harmadát tervezi idegen uralom alá helyezni, és ezt nem lesz könnyű megvédeni. Nem lesz béke Közép-Európában - jövendölte -, ha utólag kiderül, hogy a 13. században már alkotmánnyal rendelkező Magyarország igényei jogosak, és hogy egész magyar közösségeket úgy adtak át Csehszlovákiának és Erdélynek (sic!), mint egy-egy marhacsordát csak azért, mert a konferencia elutasította a magyar ügy megvitatását”

Harry Hill Bandholtz amerikai tábornok: "A románok a maguk részéről belekezdtek Magyarország fosztogatásába, elvittek minden gépkocsit, mozdonyt, vasúti kocsit és más gördülőeszközt, eltulajdonították és Romániába szállították az összes megtalálható fegyvert, töltényt és hadianyagot, ezt követően pedig elkezdték megtisztítani az országot a magángépkocsiktól, bolti-felszerelésektől, jószágtól, ruháktól, cukortól, széntől, sótól és tulajdonképpen mindentől, ami értékkel bír. Fosztogatásaikat folytatták és folytatják most is, hogy a békekonferencia Legfelsőbb Tanácsa felszólította őket, hogy hagyjanan föl az effajta rekvirálással. Megszállták az adminisztráció valamennyi ágazatát, az összes vasúti, távíró-, telefon- és postai rendszert, s jelenleg egész Magyarországot teljes rémuralomban és térdrekényszerített állapotban tartják. A románok gyakran ismételgetett ünnepélyes ígéreteik ellenére, továbbra is mindenünnen lopnak. Egyszerűen lehetetlenség elképzelni azt a nemzeti gyalázatot, amelyet Délkelet-Európa ezen nyomorult „latinjai” követnek el. Átadni Magyarország területének egyes részeit, a civilizált és kifinomult lakosságot alkotó emberekkel, olyan dolog, mintha Texast és Kaliforniát adnánk át a mexikóiaknak. Szégyelljék magukat a Szövetséges Nagyhatalmak mindazért, amit a fegyverszünet után ebben az országban megengedtek. Pontosan annyi értelme volna Svájcot - azon a címen, hogy annak kevert francia, német és olasz lakossága van - három külön államra felosztani, mint amennyi értelme van ragaszkodni Magyarország lakosságának és területének - etnikailag ésszerűtlen - feldarabolásához. A magyaroknak bizonyosan sok hiányosságuk van, legalábbis amerikai szemszögből nézve, de annyira fölötte állnak bármelyik szomszédjuknak, hogy a civilizáció elleni bűntett volna végrehajtani ennek az országnak a tervezett feldarabolását"

Nálunk az ilyesmit nem tanították az iskolákban. Lehet, hogy a téma kellemetlen, vagy nem elegáns, de az eszetlen önostorozás sem jobb. Miben különbözött egy Habsburg alattvaló szlovák paraszt a Habsburg alattvaló magyar paraszttól, miért kapott az egyik kétszer akkora országot, mint azt lélekszáma indokolta volna, míg a másik még annyit sem érdemelt, hogy közös hazában élhessen nemzettársaival? Költői a kérdés, és rendkívüli módon megnehezíti kétoldalú kapcsolatainkat.

A közös szocialista sors nem hozott enyhülést, sőt: ekkor kezdődött igazán a dolog visszafordíthatatlanná válni. Szépen lassan elfogytak a magyarok határainkon túl, szomszédaink a még kelet-európai szinten is (vagy különösen ahhoz képest) kiemelkedően internacionalista szellemű magyar vezetés ellenállásának hiányában nyugodtan elvégezték a munkát, amit mi sosem: magyarjaik asszimilálódtak, marginális, pár százalékos kisebbséggé váltak (és hát persze nem jött erre válaszul szlovák vagy román Trianon). Itthon ezeket a folyamatokat akkor viszonylag könnyű volt megmagyarázni: a történelmi Magyarország egy nagy imperialista fenevad, a mai ugyan egy kicsi, de békés szocialista állam.

A mostani országot is lehet imádni, sőt minden okunk meg is van rá, hiszen itt van nekünk a Balaton, Budapest, a Dunakanyar, a borvidékek, Hajdúszoboszló, Gyula, Tokaj, Dobogókő - felsorolni is nehéz, de tényleg -, csak nem szabad állandóan a múlttal összevetve tekinteni rá. Emeljük fel ezt a kis hazát szeretettel, és be fogja ragyogni a környezetét is. Végül pedig az sem kizárt, hogy az új formátumban összenő, ami összetartozik: Holland Pannóniából egyszer még lehet egy Holland Hungária is.

Tovább...

Egy sikeres, szabad, és végre méltóságában is európai ország lesz majd igazán vonzó a határainkon túl élők számára is. Akik között nagyon sok a magyar vezetéknevű... Gyermekeink jövője viszont nem a történelmi folytonosságtól, hanem attól függ, hogy rabok lesznek vagy szabadok: európai polgár vagy rabszolga módjára élik le az életüket. A felelősség óriási, a dilemma nagy, de a szemükbe hazudni nem szabad. Nem hitegethetjük őket azzal, amiben magunk sem hiszünk (akarni nem elég). Nemzeti rockot énekelve sírvavigadni egyfajta gyógyír, de ne legyünk kegyetlenek: ne ezt a jövőt szánjuk nekik.
Vennünk kell egy nagy levegőt, elengedni most, amit muszáj, észrevenni a történelmi lehetőséget, és most az egyszer jó döntést hozni. Mindaz, ami jó és amit szeretünk - nyelvünk, kultúránk, vízilabda-válogatottunk - megtarthatjuk, csak a rossznak - bürokráciánknak, bérszínvonalunknak - intünk búcsút.

KELL EZ AZ EGÉSZ A HOLLANDOKNAK?

Habár Hollandia, a világ 15. legsűrűbben lakott(!) országa az elmúlt száz évben őrült pénzeket költött arra, hogy egy Hajdú-Bihar megyényi területet elhódítson a tengertől, ezt természetesen nem tudhatjuk. Először viszont azt kell kideríteni, mi magunk nyitottak volnánk-e rá. Ami a hollandokat illeti, nem valószínű, hogy sokat gondolkodnak majd:
  • Magyarország területe több mint kétszer akkora, mint Hollandiáé
  • mégis alig tíz millióan lakják (a népsűrűség a hollandiai harmadánál is kevesebb)
  • Magyarország területének 47%-a termőföld (ez - Dánia után - a második legnagyobb(!) arány az EU-ban)

    Mindez akár 30 millió ember ellátására is elegendő volna (ez sokkal jelentősebb adat, mint az ma, békeidőben kommunikálják: egy hátországot ugyanis valóban ki tudnak éheztetni, láttunk rá példát. Dollárszázmilliárdokból lehet hadsereget építeni, sziklából búzaföldet soha)

  • Termőföldünk nem csak óriási, kiváló minőségű is: zsíros, vastag rétegű
  • Hatalmas a vízbázisunk
  • Termálvíz-készletünk több mint ezer forrásból biztosít 30 foknál melegebb vizet. Ez világszinten is kiemelkedő, de Európában páratlan.
  • Infrastruktúránk sok szempontból fejlett (EU-s szinten hetedik legjobb autópálya-sűrűség, elterjedt szélessávú internet)
  • A hollandiaihoz képest varázslatos a klímánk, napsütötte tavasz és ősz
  • Egy holland szemével hihetetlenül alacsony árak: egy amsterdami garázs árából itt házat lehet venni földdel, stb.
Ki tudna erre nemet mondani? Viccen kívül: máshol ennek a töredékéért is ölnének. Adja magát a kérdés: miért tartunk mégis ott, ahol? Nálunk nincs tehén, nincs legelő, hogy kiváló magyar sajtokkal elárasszuk a világot? Nincs szőlő a borhoz? Nincs szaktudás egy technológiai világmárkához? Itt nem terem a tulipán? Mi hiányzik ahhoz, hogy az ország elkezdjen működni?

Nemzetstratégia, elkötelezettség, és egy nagy rakás pénz. Van erre a feladatra jelentkező? Nincs. A politikai vetésforgó körbeért, a kör bezárult. Az eredményeket ismerjük. Nincs értelme tovább várni. A hollandok nem hagyják majd természeti kincsei(n)ket lepusztulni, arra mérget vehetünk.

MENNYIBE KERÜL EZ HOLLANDIÁNAK?

Az alapgondolat az, hogy nekünk úgy legyen nagyon jó, hogy ez nekik se kerüljön megfizethetetlenül sokba

A rövid távú (azonnali) cél, úgymond az üzlet feltétele, hogy a magyarországi fizetések döntő többsége legalább havi nettó 110.000,- forinttal emelkedjen, és 8 órás munkaidő esetén senki ne keressen nettó 205.000,- forintnál kevesebbet. Természetesen a magasabb bérrel rendelkezők (és a nyugdíjasok, részmunkaidősök, gyesen lévő, munkanélküliek) sem maradhatnak ki, mindenkinek érezhető változásra, nem pedig 5-10 ezer forintos alamizsnára van szüksége. Néhány példa:

BérsávJelenlegi nettóÚj nettóÖssz támogatás
Alacsony jövedelműek85.000,- Ft205.000,- Ft---
Átlagos jövedelműek142.000,- Ft280.000,- Ft---
Magas jövedelműek300.000,- Ft390.000,- Ft---
Nyugdíjasok89.000,- Ft140.000,- Ft---
Összesen------1,6 milliárd euró
BérsávJelenlegi nettóÚj nettó
Alacsony jövedelműek85.000,- Ft205.000,- Ft
Átlagos jövedelműek142.000,- Ft280.000,- Ft
Magas jövedelműek300.000,- Ft390.000,- Ft
Nyugdíjasok89.000,- Ft140.000,- Ft

De hogyan finanszírozható mindez anélkül, hogy Hollandia belerokkanjon?

Nem árt, ha tudjuk, hogy Hollandiában több mint 8 millió aktív munkavállaló van, míg nálunk ez a szám épphogy átlépi a 3 milliót. Sajnos (vagy ez esetben szerencsére) annyira gyalázatos a bérszintünk (az újonnan csatlakozott tíz EU-s tagállam közül a nettó átlagbér nálunk a legalacsonyabb - igen, a legalacsonyabb), hogy egy nyugati mértékkel mért – kevés plusz is megduplázza a mi keleti fizetésünket. A lényeg ugyanis a fizetésünkön van, azt kell megemelni, mindannyiunkét, brutális mértékben. A - hazaihoz képest elképesztően magas - nettó holland átlagbér most éppen 2.190 euró (bruttó 3.073 euró). Ehhez képest havi 195 euróról kell a holland munkavállalóknak havonta lemondaniuk, hogy finanszírozni tudják Hollandia jövőjének biztosítását, egyúttal Magyarország felvirágoztatását. Nem tévedés:

a bruttó bérüket terhelő mindössze 6%-os megvonással

Persze a megvonást nem feltétlenül szó szerint kell érteni, mert a forrás megteremtése végső soron az ő dolguk (Hollandiának vannak egyéb tartalékai); lehet ezt egyesülési adónak vagy bárminek nevezni (hülye példa, de ez körülbelül olyan, mintha mi havi 10-15ezer forintért megvennénk mondjuk Horvátországot).

Ha ez megvalósul, az olyan, soha az életben nem látott nettó reálbér-emelkedést eredményezne, hogy attól belső fogyasztás gyakorlatilag felrobban - na akkor lesz majd igazán jó vállalkozónak is lenni, különösen annak fényében, hogy a megnövekedett fizetések nem emelik a vállalkozások terheit. Beáll az az egészséges állapot, hogy a vállalkozások a piac törvényei alapján "nyerik" majd el a „támogatást”, nem pedig aszerint, kik vannak a pénzosztó elit kedvencei között. Ahol még mindig erős az állami jelenlét (egészségügy), azok a területek is csak nyernek az egészen, hiszen például aki színvonalas egészségügyi szolgáltatást szeretne, bőven tudja majd finanszírozni a különböző, már meglévő piaci konstrukciókban elérhető szolgáltatásokat, ezáltal tehermentesítve az állami pénzből működő intézményeket. Az utóbbiakhoz érkező források továbbra is megmaradnak, hiszen a befizetett adó mértéke nem változik, nem beszélve arról, hogy a színvonalon bizonyára az is meglátszik majd, ha havi nettó 80.000,- forint helyett nettó 205.000,- forintért dolgozik a szolgálatban lévő, korábban éhbérért kifacsart éjszakás nővér. Összességében az adóbevétel is növekszik, hosszú távon pedig a teljes gazdaság profitálni fog. Aki a régióban először lép, az lesz az igazi nyertese ennek az újfajta történelmi szemléletnek.

Természetesen vannak lényeges további kérdések, például:
  • Amennyiben pusztán alanyi jogon jár majd havi nettó száztízezer forint kereset-kiegészítés az alapbérén felül minden munkavállalónak (függetlenül attól, milyen munkát végez), hogyan védjük ki az erre játszó színlelt munkaszerződéseket? Ismerve a hazai állapotokat, ez igen aktuális kérdés lesz.
  • A holland gazdaságból kieső pénzmennyiséget milyen mértékben pótolja majd a megnövekedő magyarországi GDP, és az abból származó adóbevétel?
  • Milyen módszerrel lehet elérni, hogy a változások során (Euró bevezetése, áremelkedések, stb) se legyen a magyar fizetések vásárlóereje alacsonyabb, mint a megállapodáskori?
De ezek megoldható problémák, csak hozzáértőknek kell kidolgoznia a részleteket. Ez még nem egy stratégiai terv, inkább csak gondolatébresztő. Biztosan nem lesz egyszerű. De túl nehéz sem. A legnehezebb az első lépés: felismerni, hogy ez egy ésszerű válasz az adott kor kihívásaira.