DEÁK Ferenc, a haza bölcse anno egy kiegyezéssel repítette az egekbe a gazdaságot, szerezte vissza Erdélyt, és megvalósította a 12 pont nagy részét - minderre az ország önmagában nem lett volna képes.

Nem mindenki gondolja így, és annak idején Deák is megkapta a magáét (a "keményvonalas" '48-asok egyenesen hazaárulónak tartották): félezer vagy ezer évvel ezelőtt mindenkit (?) legyőztünk, akkor az már mindig úgy lesz. De az 1526 óta eltelt több mint három évszázad enyhén szólva sem az épülést szolgálta. Ha az országot - katonailag és/vagy gazdaságilag - bármikor össze lehet roppantani, akkor bizony kénytelen szövetségest keresni.

Ébredjünk fel, a helyzet ma sem más. Trianon és a szovjet évtizedek nem múltak el nyomtalanul, erre jött még "bónuszként" a rendszerváltás óta szétlopott nemzeti vagyon. Fizetésünk (mely a többségnek legfeljebb az életben maradáshoz elég), azért alacsony, mert nincs termelés. Termelés pedig azért nincs, mert nincs aki megvegye az árut: nincs jelentős export, de főleg nincs belsõ fogyasztás, nincs vevõ - pontosan azért, mert fizetésünk csak az életben maradáshoz elég.

Ebbõl az ördögi körbõl egyedül SOHA nem szállunk ki. Pénzt rajzolni sem a Fidesz, sem a Jobbik nem képes.
Hollandiában 8 milliónál több munkaválalló keres - havi szinten, átlagosan - több mint nettó 2.100,- eurót.
  • Kezdetnek könnyedén meg tudnák duplázni a 300-500 eurós fizetéseinket
  • A nyugdíjasok sem kapnának ezután 140.000,- forintnál kevesebbet havonta
A büszke skótok sem véletlen szavaztak a brit koronára - erõs gazdaság nélkül nincs erõs nemzet

ALAPGONDOLAT

  • Hollandia gazdag, de túlnépesedett, erõforrásait már maximálisan kihasználó, a globális felmelegedés által súlyosan veszélyeztetett ország. Terjeszkednie kell.
  • Magyarország páratlan erõforrásait kiaknázni képtelen, gazdaságilag lélegeztetõgépre kötött ország. Erõs szövetségesre van szüksége, lehetõségeit ki kell használnia.

AZONNALI VÁLTOZÁSOK

Munkavállalók számára:

  • A legeldugottabb kis falu bolti eladója is minimum nettó 205.000,- forintot keres
  • Egy tipikus magyar fizetés nettó 280.000,- forint
  • Mindez természetesen a jelenlegi vagy annál alacsonyabb árszintek mellett

Vállalkozások szemszögébõl:

  • A mai, gyakorlatilag nem létezõ belsõ fogyasztás helyett a családok ezentúl havi ötszázmilliárd forinttal többet költenek a termékekre, szolgáltatásokra
  • A bérkülönbözet sem a munkaadókat, sem a költségvetést nem terheli

Nyugdíjasok számára:

  • A nyugdíjminimum havi nettó 140.000,- forint
 TerületLakosok számaMunkavállalók számaNETTÓ havi átlagbér
Hollandia:41.526 km2több mint 16 millió8,4 millió aktív 2.190 euró  (  -->  -9%)
Magyarország:93.030 km2kevesebb mint 10 millió3,4 millió aktív 487 euró  (  -->  x2!)
 MagyarországHollandia
Terület:93.030 km241.526 km2
Népesség:Kevesebb mint 10 millióTöbb mint 16 millió
Munkavállalók:3,1 millió aktív8,4 millió aktív
Átlagbér:Nettó 487 eurónettó 2.190 euró

BAROMSÁG?

Amikor az ország döntött, hogy a szovjet irányításból kér-e többet, vagy a szabadságot választja, a nemzetgazdaság addigra már teljes mértékben valós kereslettõl függetlenül alakuló, központilag meghatározott minõségû és jellegû szolgáltatásokra, illetve termékekre alapozva mûködött. A döntés helyes volt, de a katarzisban senki nem foglalkozott azzal, hogyan mûködik majd a nyilvánvalóan teljesen idegen környezetbe kerülõ gazdaság. Röviden: sehogy. A dízelautó sem megy benzinnel. A mai napig megfigyelhetõ, hogy az emberek jelentõs része nem hajlandó tudomásul venni, a rendszerváltással a gazdaság önállóvá vált, annak elõnyeivel és hátrányaival együtt. Nincs többé KGST-megrendelés, háttérhatalom, a magyar emberek életszínvonala mostantól kizárólag azon múlik, a magyar vállalkozások mennyire eladható termékeket, szolgáltatásokat nyújtanak, illetve ezek után mennyi adót fizetnek be a lakosság nem piacról élõ szereplõi - közalkalmazottak, nyugdíjasok, diákok - igényeinek finanszírozására.

25 év elteltével erre viszonylag könnyû válaszolni: a magyar gazdaság önállóan életképtelen, még a jelenlegi omladozó rendszert sem tudná fenntartani hitelek és külföldi beruházások nélkül. A tízmilliós országban kevesebb, mint kétmillió munkavállaló él a piacról, nagy részük csak külföldi befektetõknek köszönhetõen; az általuk befizetett adóból kell mindent - de mindent - finanszírozni. A hárommillió nyugdíjast is, mert egyéb forrás erre nem létezik: ellopták, felélték. Nem csak a közelmúltban; nyugati mintájú nyugdíjalap itt tulajdonképpen sosem volt.

Fentiek eredményeképp ma Magyarországon egy átlagos munkavállaló nyugat-európai társának 3 napi béréért dolgozik egy egész hónapon át. . Egy átlagos magyar családnak havi negyedmillió forintra van ahhoz szüksége, hogy a nyugati életszínvonalat a jelenlegi árszintek mellett alulról megközelítse. Erre kínálunk megoldást.

A nemzetgazdaság nem homokozó, a nagy szavak itt nem válthatók készpénzre, az ország teljesítménye egyszerûen ennyire elegendõ. Aki ezzel elégedett, és 25 év után is meg lehet szédíteni Kossuth Lajossal meg egy tucat Nobel-díjjal, az ne olvasson tovább, nyugodtan várjon a csodára, a keleti nyitásra, a rezsicsökkentésre, vagy Moszkvára. Majd elmúlik szépen, lassan, csendben.

Mi lehet a megoldás?

Amikor valaki ilyeneket ír le, mint mi, elkerülhetetlen a hazaárulás vádja. Bár árulás és elárulás között van némi különbség, a valódi kérdés az, hogy mi az alternatíva. Mint mindig a történelemben. Nem Károlyi, nem is Kun Béla - Horthy kormányzósága alatt írtuk alá a trianoni szerzõdést. Most Horthy vagy beépített szerbszlovákrománpiréz ügynök volt, vagy abban a pillanatban még az ország kétharmadáról való lemondás is jobb volt, mint a 'b' verzió. Vannak ilyen pillanatok egy nemzet életében, és ez a pillanat pont ilyen. Szép dolog, hogy a haza nem eladó, de azonkívül, hogy a kétharmadát már száz éve elvitték, ez az egész konkrétan mit jelent? Mi nem eladó? A föld? Jó reggelt kívánok, éppen mostanában adják el. Nélkülünk. Felvásárolnak? Naná. Már rég nem ez a kérdés, legfeljebb csak az, hogy ki lesz a vevõ. Beleszólásunk nem volt, és nem is lesz, hacsak nem akarategységben választjuk ki magunk a vevõt. Mi az, amit veszíthetünk? Az egyetlen dolog, ami a magyaroknak alanyi jogon jár, az a nélkülözés, a szegénység. Itt nemsokára nem lesz orvos, tudós. Majd a hentes szakmai átképzésre jár, és õ fog mûteni minket, itthon rekedt nyomorultakat. Mégis van megoldás, ha radikális is. Azokat a gazdasági feltételeket, amelyek miatt ma egyre többen kénytelenek elhagyni hazájukat, meg kell teremtenünk itthon.

A magyar gazdaság - a magyarok gazdasága - lélegeztetõgépen van. Lehet siratni a gyárainkat, de csak becsapjuk magunkat, ha azt hisszük, a Sony, a Nokia vagy a Scania óriási veszélyben volt akár csak egy percig is. A keleti márkák helyét szépen lassan átvették a nyugatiak. Ha nem is kell attól tartani, hogy holnap kivonul az összes befektetõ, az elvi lehetõség megvan rá. Sebezhetõség. Egyetlen módszer ennek kivédésére, ha növeljük a gazdaság belföldi szereplõinek az arányát. Ez csak kompromisszumok árán lehetséges.

Ha Hollandia és Magyarország egyesül, a kiszolgáltatottság abban a pillanatban megszûnik. Amúgy meg: egyszer már belementünk, hogy felvettünk egy idegen (EU) állampolgárságot. Elfogadtuk, hogy a fõváros ezentúl egy idegen város (Brüsszel) is. Belehaltunk? Nem. A fizetésünk magasabb nem lett ettõl, az is tény. És pont ez a különbség. A csatlakozás a saját jól felfogott érdekünk. A skótok sem véletlenül szavaztak a brit koronára! Ettõl Skócia még nem tûnt el a térképrõl. Holland állampolgárként többé nem leszünk gyarmat, hiszen véd az állampolgárság, az életünket alapvetõen ugyanúgy élhetjük tovább, de ezúttal nem homályos vállalkozások, hanem mi magunk kapjuk majd a pénzt, egyre többet, az egymáshoz közelítõ bérszinteknek köszönhetõen (a vállalkozások meg végre remekül megélnek piaci alapon, hiszen lesz pénzünk rájuk). A parlamentet meg kiürítjük, és meghagyjuk turistalátványosságnak. Ez így túl szépen hangzik, pedig csak elhatározás kérdése. Ha már feltalálták a demokráciát, éljünk vele. Neked kell magyar politikus? Nekünk nem. Amíg nem születik egy újabb Széchenyi, csinálják a politikát olyanok, akik már bizonyítottak máshol. Outsourcing.

Nem könnyû amúgy politikusnak lenni Magyarországon, mert nagyon nehéz feladat elkendõzni a lényeget: az országnak - de fõleg polgárainak - rengeteg pénzre lenne szüksége ahhoz, hogy ne állat vagy rabszolga módjára élje az életét (koszt és kvártély, ugye...különbség, hogy cserébe egy életre eladósodunk). De a módszer sajnos sikeres, a nyugdíjasnak odadobott baloldali ötezer, vagy a rezsicsökkentõ jobboldali háromezer forint 25 évvel a rendszerváltás után még mindig atomfegyver a választási kampányban. És ez nem a politikusok hibája, hanem a miénk. Hogy nem látjuk a fától az erdõt: egykor mintatanulók voltunk, ma tökutolsók vagyunk a 2004-ben csatlakozott országok között. Mit mondhat erre egy politikus? Semmit. Lopnak 25 éve? Sajnos. De ha nem lopnának, nekünk akkor sem lenne több a pénztárcánkban, ez a szomorú igazság.

UPDATE: ha már a hozzászólásokban szóba került, álljon itt is egy adalék a közelmúlthoz, amellyel eredetileg nem kívántuk sokkolni az olvasót (akármi is történt az elmúlt 25 évben, nekünk most a megoldásra kell koncentrálnunk). Szóval nagyon úgy fest, hogy a 80-as évek óta a teljes magyar államadósság két és félszeresének (!) megfelelõ tõkét menekítettek ki Magyarországról offshore cégekbe. Ezzel a 242 milliárd dollárral Oroszország után európai másodikok vagyunk, de világviszonylatban is az "elõkelõ" 12. helyen állunk. Figyelem, ez nem egy lakosság számához viszonyított rangsor, abszolút értékben állították fel a sorrendet.

Soha nem látott méreteket öltött az offshore-ozás Magyarországon (ATV.hu)
Magyarország elrablása (Hetek.hu)

Akárhogy is, a rendszer mára életképtelenné vált. A kelet-európai országok a gazdasága nem termel annyit, nincs akkora belsõ fogyasztása, valamint exportja, hogy munkavállalóinak a nyugati életszínvonalat biztosítsa. A politikusok tudják, a közgazdászok tudják, választást viszont az igazsággal nem lehet nyerni: a semmibõl nem lehet elõteremteni havi szinten százmilliárdokat, hogy a lakosság kitörjön abból a vegetatív állapotból, amiben a többség most van. Ennyi pénz egészen egyszerûen nincs Magyarországon, a magyar gazdaságban. Meg lehet nézni, Magyarország a LEGUTOLSÓ helyen áll az újonnan csatlakozott kelet-európai országok között, és ezen semmilyen Matolcsy-, Gyurcsány- vagy Bajnai-csomag, semmilyen rezsicsökkentés (ami átlagban havi 10(!!!) eurónyi megtakarítás) nem segít!

Máshogy kell megközelíteni a kérdést: tekintsünk a nemzetgazdaságra úgy, mint egy valaha virágzó, mára már csõd szélén táncoló vállalatra. Mire van szüksége? Tõkére. Megoldás? Egyesülés egy mûködõképes, a felpumpáláshoz elegendõ tartalékkal rendelkezõ vállalattal. Az Európai Unióban vagyunk, Brüsszelben dõlt el eddig is a sorsunk, nem tök mindegy akkor már, mi az ország hivatalos neve? Illetve persze hogy nem tök mindegy, nem ezt a jövõt képzeltük el, amúgy is egy büszke nép vagyunk - a kérdés inkább az, hogy lemondjunk-e többmillióan havi száztízezer forintról (kezdetben, aztán késõbb ki tudja, mennyirõl), gyermekeink jövõjérõl - egy illúzióért cserébe. Egy újabb tabut is le kell döntenünk, miszerint Trianon csak egy epizód a nemzet életében, amibõl talpra tud majd állni, csak idõ kell hozzá. Nos, nem. Trianonban véget ért a magyarság történelmi szerepe. A Schneiderek és Ivancsicsok országa remekül mûködhetett volna a Magyar Királyság keretei között, hiszen minket nem elsõsorban a vér, hanem a sors köt össze, tesz (tett) nemzetté. Sorsunk alakulása Európa sorsára is kihatott, a Kárpátok által körülölelt, tökéletes földrajzi egységet képezõ hazánk volt a mi igazi esélyünk. Ennek vége. Hibáinkat nem tagadva, de ki kell mondanunk, jövõnknek véget vetett a nagyhatalmi érdek. Egy körberajzolt Alföld maradt nekünk, ahol legalább nem terhel a múlt felelõssége. Ha valaki úgy érzi, hazaárulás, amirõl itt szó van, gondoljon arra, hogy a nagy veszteségen már rég túlvagyunk. Ha a megmaradt magyarság erõsödik, valamilyen formában még visszatérhetnek azok az idõk, amikor elõnyt jelentett magyarnak lenni. Ha a Holland Királyság részeként, akkor úgy.

De hát nem minden a pénz!

Béláim, ha nagyon le akarnánk egyszerûsíteni, akkor annyit mondanánk csak: DE. Régen a háborúkat az döntötte el, kinek élesebb a kardja, késõbb az, hogy mennyi puskapor maradt. Aki vesztett, adót fizetett a gyõztes birodalomnak (a következõ háborúig). Ma már nincsenek felesleges körök, a pénz az isten, ha tetszik, ha nem. A fóka nem szereti a sivatagot, a róka a jeget - õk megtehetik, hogy ott élnek, ahol a feltételek adottak. Magyarország nem egy szõnyeg, nem tehetjük meg, hogy négy sarkánál megfogva elvisszük egy jobb világba. Itt élünk a pénz világában, és csak pénzzel tudunk harcolni ellene.

Nos hát errõl szól ez az oldal. Nem kívánunk mozgalmat indítani, vagy bárminek az élére állni. Magyarorszának egy alulról jövõ, népakarattal egyezõ kezdeményezésre van szüksége. Hogy mennyi idõnk van? Azt is mondhatnánk, ha nem kötünk egy elõnyös üzletet mihamarabb, már csak az marad hátra, hogy egyoldalú feltételekkel felvásárolnak. És itt óva intünk bárkit attól, hogy a vevõt hibáztassa majd ezért. Az üzlethez mindig két fél kell. Ha országunk egy értéktelen, olcsó romhalmazzá válik (jó úton halad efelé), az nem a felvásárló hibája lesz. Aranybányán csücsülünk, és vagy mi adjuk el úgy, hogy végsõ soron a miénk marad (belföldi tranzakció), vagy mások adják el a fejünk felõl. Jóisten tudja csak, kinek. Ha nem adták már el rég (ebben az esetben vissza kell vásárolnia a holland államnak, ami alaposan megnehezítené a dolgot...talán még nem késõ).

Kössünk üzletet Hollandiával

Annak idején a szocializmus alól felszabaduló NDK (fiatalabbaknak: Kelet-Németország) egyesült az NSZK-val (Nyugat-Németország). Könnyen rávágjuk, hogy ez is német, az is, hát persze. De mi az, ami sokkal érdekesebb a történetben? Egy gazdagabb ország nyakába vett egy mûködésképtelen országot, annak több millió szegény polgárával együtt - mely végzetes lépés is lehetett volna a nyugatnémet gazdaságnak. Láttuk, nem roppant bele, ellenkezõleg: nem a nyugat szegényedett, hanem a kettõ együtt gazdagodott. Az egyesült Németország megõrizte vezetõ szerepét, sõt ma már az EU motorja. A piacgazdaságban nincsenek érzelmek: egy ország teljesítménye ilyen mértékben nem növekszik pusztán attól, hogy egy döntést milyen megható történelmi pillanatban hoznak meg. Magyarra lefordítva: a modell mûködik. A mûködõ modelleket pedig bátran lehet követni. Pláne, ha az érdekek ilyen szinten találkoznak, mint Hollandia és Magyarország esetében (Nyugat-Németországnak ebbõl a szempontból például sokkal kevésbé volt egyértelmûen érdeke az egyesülés). Az egyetlen dolog, ami a mi esetünkben nincs meg, az a közös határ (a többnyelvûség önmagában nem probléma, lásd pont a holland nyelvû és kultúrális hátterû belgiumi flamandok, vagy a bábeli zûrzavarban is sziklaszilárd gazdasággal rendelkezõ Svájc helyzetét), de Hollandia tengerentúli gyarmataihoz képest lényegesen kedvezõbbek az infrastrukturális feltételek. Sok választásunk valójában nincs, az idõ ellenünk dolgozik: a reménytelenség régiója lettünk, fiataljaink, szakembereink minimum harmada nyugatra tervez már most is. Hogy ezt a folyamatot megállítsuk, egyszerûbb, ha elhozzuk nekik - magunknak, 500 év után, végre - a Nyugatot.

Ha már lúd, legyen kövér, vetheti fel bárki: miért ne legyünk akkor már az USA 51. tagállama, vagy legalább Németország keleti exklávéja? Nos elméletben ez lehetséges, gyakorlatilag viszont hiányzik az, ami az üzlet alapvetõ feltétele: a másik fél érdeke. Pénzügyileg gond nélkül gatyába ráznának minket, de méretüknél fogva ezek az országok meg sem éreznék a változást. Akkor esetleg Ausztria, persze miután sûrûn kereszteket vetettünk (a már rég elrabolt múlt önként vállalt felesleges terhe, ugye...)? Ausztria alapvetõen örülne egy hatalmas, természeti kincsekkel teli országrésznek, de sajnos az osztrák gazdaságban nincs akkora tartalék, nincs meg a megfelelõ számú munkavállaló, aki ezt finanszírozni tudná.

Hollandia viszont minden szempontból tökéletes partner. Túlzsúfolt, pici ország, 8 millió aktív munkavállalóval.

Európa legsûrûbben lakott országa gyakorlatilag megtelt: mérete kisebb, mint Magyarország fele, ehhez képest 16 millióan lakják. Ez nem minden, talán mindenki hallott már arról, a globális felmelegedés Hollandiára nézve a legfenyegetõbb: az ország egyötöde a tengertõl elhódított terület, de még ennél is nagyobb rész az, ami a tengerszint alatt van. Ideig-óráig – óriási pénzek felhasználásával, gátrendszerek segítségével – még képesek lesznek elkerülni a katasztrófát, de lassan hozzá kell szokni a gondolathoz, hogy talán eljön az idõ, amikor sem pénz, sem technológia nem segít. Ha van tökéletes megoldás egy problémára, akkor ez az a helyzet.

AMITÕL MEG KELL SZABADULNUNK

Hogy most mi van, azt tudjuk: milliók (mély)szegénységben, egy átlagos magyar család pénze jó esetben arra elég, hogy azt csekkekre és élelmiszerre költsék, illetve körbevegye õket négy fal - húszévnyi garantált eladósodásért cserébe (új cipõt majd akkor veszünk, fiam, ha a hitel lejárt). Méltatlan megközelítés, de legyünk õszinték: a nehéz helyzetben levõk miben különböznek a rabszolgáktól vagy az állatoktól? Annyit még egy rabszolga vagy egy állat is elér az életében, hogy enni kap, és fedél is van a feje felett. Velük ellentétben a magyar napi 10-12 órában éhbérét tûri a komplexusos kisfõnök megaláztatásait, õskori számítógépekkel végzi munkáját, majd este még azt is megtudja a híradóból, hogy az élete tulajdonképpen fantasztikus. A családok szétesnek, mert az életük a taposómalmon és a hétvégi bevásárlásokon kívül semmirõl nem szól. A közalkalmazottak bére a költségvetést terheli, ezen felül 1,8 millió munkavállalót képes mindössze a piac kifizetni - egy tízmilliós országban 1,8 milliót! Ennek jelentõs részét ráadásul külföldi vállalatok által létrehozott munkahelyeken, ahol még az a veszély is fennáll, hogy ezek a cégek bármikor kivonulhatnak.

Elmondunk egy példát. Te vagy a hõse. Ahhoz, hogy kaphass nettó 125.000,- forint fizetést, az állam a munkáltatódtól ezen felül még beszed ugyanennyit (béredet, illetve közvetlenül a munkáltatót terhelõ adók, járulékok formájában). Bármit veszel a fizetésedbõl, azt további 27%-os áfa terheli (tekintsünk el az extra adót tartalmazó termékektõl, mint a benzin vagy egy jóféle villányi bor), így elmondható, hogy a munkáltatód 250.000,- forintos költségébõl (amit nyilván azért fizet ki, mert szüksége van a munkádra, tehát a pénzt TE termeled ki) csak 98.000,- forint, amit valóban magadra költhetsz, 152.000,- forint az államé:
Király, nem? De menjünk tovább. Szereted a hazád, támogatnád a hazai termelõket, szolgáltatókat, ezért, ha teheted, kerülöd a multit, és inkább a piacon vásárolsz az aranyos nénitõl. De nem tudod, hogy a néni veje merdzsós zöldséges, a nagykerbõl hozza az árut (mint mindenki más a piacon), és hatvanmilliós háza van. Adót nem fizet. Szerelõt hívsz, és megesik a szíved a rongyos-koszos szerelõruha láttán, szinte látod, hogy az anyjával él együtt egy vakolatlan faluszéli házban (ugyan dehogy kérek számlát, uram, hát tudom én, milyen nehéz a helyzet, 8-12 ezer forint, mégse harmincezer, mint a márkaszervizben, én csak örülök, tessék, fogadja el, kávét?) De nem tudod, hogy egy nap öt helyen is megfordul, és adómentesen megkeresi egy hét alatt a havi béred. Mindenkin segíteni akarsz, de te vagy az egyetlen, akitõl elveszik a megtermelt pénz kétharmadát.

Tovább...

Ez az 1,8 millió ember a nemzet záloga. Egyfajta lélegeztetõgépre vagyunk kötve, ahol a nyugati befektetõ számokat lát, oszt, szoroz, és eldönti, hol éri meg neki munkahelyeket teremteni. Magasabb bért akarsz? Rendben, sok sikert, megyek máshova. Nem kell senkire haragudni emiatt, a piac így mûködik. Az a piac, ahol 40 éves lemaradással indítottunk. Régiónknak Jaltában egyszerûen ezt dobta a történelem. Valódi esélyt a rendszerváltás sem hozott (bár az, hogy az újonnan csatlakozó országok közül nálunk a legszánalmasabb a fizetések vásárlóereje, azért tényleg elkeserítõ), de ezt már nem lehet csak Jaltára fogni. Az informatikában, a telekommunikációban óriásit változott a világ, ezeken a területeken lehetett volna alkotni, de még itt sem sikerült. Egyszerûen nem mûködik a rendszer. Egyetlen vigasz, hogy legalább szabadok vagyunk. Persze, azok. Már 25 éve. 25 év sok idõ, 25 év után óhatatlanul elgondolkodik rajta mindenki (még az is, akire a filozofálás amúgy nem jellemzõ): ez volna tehát, amit vártunk? Eltelt egy emberöltõ, és Kelet-Európa, de különösen hazánk helyzete reménytelenebb, mint valaha. Eleink nem azért haltak, hogy állat módjára éljük az életünket. Nincs a kerítés kolbászból nyugaton sem, persze, de míg 25 évvel ezelõtt elmondhattuk, nálunk legalább olcsó az élet, ma már kijózanító a valóság: keleten szinte ugyanannyit fizet a munkavállaló kenyérért és benzinért havi 80-100 ezerbõl, mint nyugati társa 5-600 ezerbõl (csak hogy mégse Svájccal vagy Luxembourggal jöjjünk, aholmég ennél is többõl). Valahogy fel kéne ébrednünk. Európában élünk. A mostani helyzet megalázó, gyalázatos. Közgazdasági szempontból teljesen reális. Ennek ellenére elfogadhatatlan. Ennek véget kell vetni.

2004 óta új elem, hogy ömlik a pénz Brüsszelbõl. Tegyük hozzá, ez így is van (bár, hogy emellett mennyi pénz távozik az országból az EU-ba, már nem ennyire egyszerû történet...arról nem szólnak az óriásplakátok). Ettõl függetlenül az EU alapvetõen jó gondolat, legalábbis a nyugati részén biztos: az a közösség, ahol a melós is megkeresi a nettó 5-600 ezer forintot havonta, számunkra álomvilág. Minket adott esetben 60-70ezer forinttal aláznak. És éppen ez a probléma. Az EU-ban nincs egységes minimálbér, az egész jellegét tekintve inkább csak egy vámunió. Nem ismerjük a számokat, de abból a pénzbõl, ami az országba jön, semmi sem jut a pénztárcánkba. A támogatások 99%-a állami beruházások, valamiint homályos hátterû vállalkozások (melyek talán kizárólag azért mûködnek, hogy EU-s támogatást kapjanak) számláin landol. Nógrádban a buszvezetõ egy fillérrel többet nem visz haza attól, hogy Budán felújították a Bartók Béla utat. Nem ilyen támogatásokra van szükség. Amíg a többség nem költ, mert nincs mibõl, amíg a belsõ fogyasztás zéró, addig a vállalkozások is halálra vannak ítélve. Pusztán turistákból nem lehet fenntartani õket. A feltételek adottak voltak, a belépés a mi döntésünk volt, mutogatni felesleges bárkire. De hogy ez így zsákutca, az látható.

Sajnos két elvesztett világháború, 40 év szocializmusa, és persze a rendszerváltás után eltelt idõszak (az „"elmúthuszönötév”") gyalázata egész egyszerûen behozhatatlan hátrány. Szép dolog a hit, de aki valóban hitt magában, és megtehette, már valahol nagyon messze építi saját és választott hazája jövõjét. Mert itt a helyzet kilátástalan. Mi, akik itt maradtunk - hazaszeretetbõl, családunk mellett, vagy egyszerûen mert nem volt más lehetõségünk -, folyamatosan azt halljuk, hogy Magyarország a lehetõségek hazája, a természeti csoda. Tulajdonképpen ezt mi hisszük is, de ha az itteni garnitúrának ezt 25 év alatt nem sikerült bebizonyítania, akkor köszi szépen, elég volt, az életünk túl rövid, hogy négyévente végignézzük, hogy adják át egymásnak a kilincset. Bízzuk olyanokra lehetõségeink kiaknázását, akik talán értenek is hozzá. Akiknek vannak eredményeik sokkal nehezebb terepen.

Tovább...

A magas nyugat-európai ingatlanárak és a helyhiány következtében történõ „keletre vándorlás” egyébként már egy évek óta létezõ jelenség - nem csak Hollandiában, de általában Nyugaton; ki ne hallott volna már hollandokkal vagy finnekkel teli magyarországi falvakról. Az EU bõvítése errõl is szólt - ha úgy vesszük, az egyesülés valamilyen formában már elkezdõdött. Most még nyugodtan megtehetjük, hogy az egészet üzleti alapokra helyezve, saját feltételeinkkel valósítsuk meg. Isten ne adja, de olyan forgatókönyv is elképzelhetõ - különösen most, a válság idején - hogy egy ország gazdasága egyszerûen összeomlik, és felvásárolják, egyoldalú feltételekkel. Magyarország sajnos rendkívül vékony jégen táncol, az az 1,8 millió munkavállaló, aki tulajdonképpen bevételt termel, nem fogja tudni a végtelenségig a hátán cipelni a maradék 8 milliót.

ELADJUK EZERÉVES HAZÁNKAT?

Nem, nem adjuk el. Nincs már mit eladni: hazánkat majdnem pontosan száz éve kivégezték. Nem pusztán megbüntették: feldarabolták, darabjait szétszórták újszülött államok között (ezek nagy része már nem is létezik). Függetlenül mindentõl, ami trianonig vezetett (és amin a mai napig veszekednek rajta a különbözõ álláspontot képviselõk), Trianonban egy korszak végetért. A történelem számunkra újraindult, így ezeréves hazáról sajnos eleve nem beszélhetünk. Rosszkor voltunk rossz oldalon a véres német-francia örökrangadón, és mivel a franciák a németeket csak bizonyos mértékig tudták megbüntetni (hazájuk területének nagyjából 13%-át kellett átadniuk), így erejüket, befolyásukat a szövetséges, az Osztrák-Magyar Monarchia szétverésére összpontosították. Ehhez persze ideológia kellett, de a feldarabolását alátámasztó hamis érvrendszert - alapvetõen a nemzeti kisebbségek védelmét - az utódállamokban már nem alkalmazták.

Na de mit beszélünk, hát ez már "szélsõjobboldali" megközelítés! Amire reakció általában az, hogy a magyar egy kevert nép, amelyik ráadásul már 1526-ban elvesztette hazáját, magyar haza (állam, ország, bármi) tehát nem is létezett! Na ja. De akkor hogy van az, hogy a "semmibõl létrehozott Magyarország" háborús kártérítést volt kénytelen évtizedekig fizetni a gyõztesek felé? Ha fel kell darabolni, nem létezett, ha büntetni kell, hirtelen nagyon is létezett, sõt az egész világháború a magyarok hibája. Ismerjük ezeket az érveket, de a jog nyelve száraz: a hazánkra - lássuk be, gyarmatosító aggresszorok által - rótt büntetés eleve minden kétséget kizár atekintetben, hogy Magyarországnak jogelõdje volt a Magyar Királyság, melynek teljes területén - háborús felelõsség szempontjából - a magyar paraszt ugyanolyan passzív szenvedõ (vagy gyõzelem esetén haszonlesõ) volt, mint a szlovák vagy a román paraszt. Azonban ezen felül is van még két probléma:

  • Kérjünk elnézést, hogy miközben Európa éppen a barokk korszakot köszöntötte a mûvészetben, addigra nálunk szó szerint falvak pusztultak ki? Nem úri pásszióból játszottunk háborúsdit szomszédainkkal, embertelen tömegben érkezett a pusztító török hadsereg. Attól, hogy egy országot megszállnak idegen hódítók, az még nem szûnik meg. Franciaországot harminc év alatt kétszer szállták meg a németek, megszûnt volna? A helyzet ugyanaz, csak nem kellett 150 évig várniuk az amerikai-brit felmentõseregre, és a felszabadulás után nem lettek brit tartomány még további 200 évig.
  • Ha csak homogén népnek lehet állama, akkor nem sok ország maradna a térképen. Hogy az elõzõ példánál maradjunk, a 18. században Franciaországban sem tudott a lakosság fele sem(!) franciául. Az olyan országokról nem is beszélve, mint Belgium, Amerikai Egyesült Államok, Olaszország, Csehszlovákia...apropó, látta már valaki Csehszlovákia nemzetiségi térképét? Lejjebb megtalálja...

Számunkra nem is Trianon az igazi tragédia, hanem annak megítélése. Trianon mentén kettészakadt a társadalom. Azok, akik szerint jelentéktelen ügy, tulajdonképpen Romániának adnák a Tiszántúl nagy részét is, 50km keletre vagy nyugatra ugyan mit számít már, így is, úgy is magyarok élnek (legalábbis éltek) mindkét oldalon. Ez nem lehet identitásunk alapja. Van a másik oldal, akik szerint meg egyetlen nemzet van csak, Árpád népe. Mondják ezt ott, ahol a lakosság túlynomó része asszimilálódott (német, délszláv, zsidó) bevándorló. Ezek a hangok sem fogják megtalálni az utat a többséghez. Látható, hogy nincs könnyû helyzetben a magyar társadalom. Nem kell félni Trianonról beszélni - fogunk is alább, akit érdekel, elolvashatja, de nem tartozik szorosan a tárgyhoz -, de a lényeg, hogy ettõl ne várjunk változást a jelenben. Nem fog fél Európa térdre rogyni, és a bûnbocsánatunkért esedezni. Attól, hogy "igazunk van", még nem lesz könnyebb az életünk a 21. században. Trianont sem azért kell kibeszélni, hogy fellángoljanak az érzelmek, hanem hogy mindent a helyére tegyünk. Ami a mi hibánk, abból tanuljunk, amit ellenünk követtek el, azt se tagadjuk. Ne ringassuk magunkat hamis illúziókba ártatlanságunkkal kapcsolatban: ha csak egy kicsit is jelent valamit magyarságunk, egészen egyszerûen nem engedhetjük, hogy gyilkosokat állítsunk fel példaképnek, hogy tetteik súlyát sökkentsük csak azért, mert - látszólag - a magyarság céljaiért harcoltak. A gyilkolászáshoz mindig könnyû hivatkozási alapot - Istent, hazát, bármit - találni. De ne is gyengítsük saját magunkat mások bûneivel, elég gyengék vagyunk anélkül is. Odáig azért ne jussunk el, hogy a nagy önostorozásban felajánljuk magmaradt hazánkat is a szomszédainkak. A szocialista teher alól felszabaduló Magyarország pont a legfontosabbal nem foglalkozott: a nemzet öndefiníciójának kérdésével. Mi volt a magyarság célja 1989-ben? Két fõ csapásirány létezett:

  • Mindent megtegyünk annak érdekében, hogy a régi, többnyelvû ország valamilyen formában újjászülessen? Semmi törvény nem tiltotta például, hogy Csehszlovákia 1993-as, nagyon is törvényszerû (lásd alább) felbomlása után Budapest tárgyalásokat folytasson Pozsonnyal az újraegyesülésrõl. Vagy hogy minden erejével - kezdetben igencsak jó nyugati kapcsolatait bevetve - támogassa, meggyõzze az erdélyi románságot, hogy Bukarest számukra is csak béklyó, vívják ki Románián belül a gazdasági függetlenségüket, és nyissanak újra a magyar, s egyben európai kapcsolatok felé, mint ahogy azt Erdély 800 éven át tette?
  • Vagy pedig - múltunkat ugyan nem feledve, de annak sérelmeit nem tudatunk meghatározójává téve - magunknak s legyõzõinknek is bebizonyítjuk, hogy megtörve bár, de törve nem, él nemzet e hazán: felépítünk egy sikeres, boldog országot?

Mind a két megközelítés érthetõ - igen, az elsõ is: ne feledjük, hogy az 1947-es, a magyarságot ismét kollektíve büntetõ békeszerzõdések bizonyos megközelítésben csak pár évesek voltak, hiszen az ország nem volt független 40 évig. Végül a kettõnek egy végtelenül káros, mûködésképtelen kombinációja valósult meg: szavakban a 20-as évek, tettekben a teljes közöny lett jellemzõ a határainkon túliak felé. Az alapszerzõdéseket minden kormány csont nélkül aláírta szomszédainkkal, cserébe semmilyen feltételt nem támasztva (azok a látszatintézkedések, melyeket meghoztunk, csak olaj volt a tûzre; véreink jogi státusza, védettsége nem hogy nem javult, de rosszakaróik újabb okot kaptak, hogy ismét beléjük rúgjanak), a Magyarországot esetleg vonzóbbá tévõ gazdasági teljesítmény nulla (ha véletlenül valakinek van egy jó ötlete, tuti, hogy külföldön lesz sikeres) - viszont anélkül, hogy elõdeink hazájukért folytatott erõfeszítésire ma akár egy kicsit is méltóak lennénk, lassan minden napra jut egy szoboravatás, elõadás, névadóünnepség. Mindez csak arra jó, hogy fájjon. Hogy mazochisták módjára emlékezzünk a veszteségekre, mindezt ünnepi köntösben, mintha lenne okunk ünnepelni. Lazán megtartjuk a halott Királyság ünnepeit (Államalapítás, 1848, Arad), az iskolában a halott Királyság történelmét nem választjuk külön mai országunk történelmétõl, ugyanakkor szélsõséges irredentának tartjuk azt, aki bármilyen formában kifejezi, hogy számára a Magyar Királyság az önazonosság bázisa, nem az eszetlen háborús hangulatban körberajzolt Alföld. A politikusnak nem, a magánembernek ez szíve joga. Halott nagyapánkról sem a betegágyas képet õrizzük magunkban: szép bakaruhában, fiatalon néz le ránk a faliképrõl. De senki nem gondolja azt emiatt, hogy még él. A nosztalgiát nem szabad összekeverni a realitásokkal. És hát ha országunk teljesítményére nézünk, ugyan ki a fene akarna ma magyar lenni? Mi magunk is menekülünk itthonról. Elsõ dolgunk tehát tenni azért, hogy ez változzon. Elsõsorban önmagunkért, de fõleg gyermekeinkért, akik alaposan megisszák a levét a magyarság identitászavarának. Egyik nép sem makulátlan, de ha erõs nemzet akarunk lenni, alapelveinket csak valódi értékeinkre alapozhatjuk. A gyengéknek van csak szükségük hazug történelemre.

Álljon itt tehát egy gondolatmenet, mely talán segít a múltat objektívebb megvilágításba helyezni - néhány kevésbé közismert tényezõ segítségével.

Hogy is volt ez a Trianon?

Volt Európa közepén egy öreg, 400 éves álmából éppen csak felébredõ királyság. Kezdett éppen magára találni, amikor jött a Nagy Háború - ahol pechjére a vesztesek csapatában szerepelt (bár ezzel így voltak más népek is, akiket késõbb már gyõztesként aposztrofáltak). Nincs azon mit szépíteni, hogy hazánkat széthordták, akik annak idején jó lóra tettek a német-francia bunyóban. Mert igazából errõl van szó: a háborút megelõzõen Bukarestnek, Prágának, Belgrádnak semmilyen komoly területi követelése nem volt velünk szemben. Ezek az országok a Monarchia szövetségesei, de legalábbis semlegesek voltak, még a háború kitörése után is. Ahogy fordult a kocka, úgy fordultak úgynevezett barátaink a többszáz éves megszállásból éppen csak kilábaló, háborúban meggyengült, lefegyverzett hazánk ellen. Nem nagyon tanítják, de Magyarország számára az 1918-as belgrádi fegyverszünet semmilyen(!) csapatkivonást nem írt elõ a Felvidékre vonatkozóan, Romániának pedig a Maros vonaláig engedélyezte az elõrenyomulást:

A megállapodást 1918 november 13-án írtuk alá. Katonáinkat leszereltük, holott erre semmi nem kötelezte a vezetést. Mit értünk el vele? Ismert: Csehszlovákia és Románia szinte azonnal megszegte az egyezményt, és - francia támogatással - a jelenlegi határokig nyomultak elõre lefegyverzett hazánk területén. 18 nappal késõbb pedig "kimondták" Románia egyesülését Erdéllyel, ami azóta is a legnagyobb nemzeti ünnepük. Azt szokták mondani, okos enged. Magyarokon kérik számon a mai napig, hogy nincs béke. Kérdezzük, ilyen feltételek mellett vajon kinek kell megtenni az elsõ lépést, ki az, aki nyertesként jött ki egy konfliktusból? Anyway...ilyenkor a felelõsség azoké, akiké az irányítás. A történelem a nagyhatalmak kezében volt. Mit mondtak? Azt mondták, ehh, elegünk van már az egészbõl, különben is a Magyar Királyság nem jó, túl sok nemzetiség lakja...na, hogyan oldották meg a problémát? Rajzoltak három új, bábeli országot:

  • Volt egyszer egy másik büszke királyság is, mely nagyjából pontosan 300 évvel Trianon elõtt szûnt meg, és lett Habsburg tartomány, Habsburg uralkodókkal. Erre a magyarországira vészesen hasonlító legendára építették rá a „"demokratikus”" (nemsokára békeidõben ártatlan magyar asszonyok és gyermekek ezreit fûtetlen marhavagonokban deportáló, sokuk életét kioltó) Csehszlovákiát, mely durvábban soknemzetiségû lett, mint Magyarország valaha. A Prágához csatolt területeken senkit nem kérdeztek meg, szeretnének-e csehek lenni - ami érthetõ, hiszen errefelé csehek mutatóban sem voltak:

    Nagyhatalmi agresszióval összerakott ország, amelyrõl elõszeretettel mondják, hogy demokratikus; ez önmagában ellentmondás. Elismerve a Monarchiában kialakult rendszer hiányosságait, ez még akkor sem állja meg a helyét. Következõ, amit Csehszlovákiával kapcsolatban megemlítenek, hogy sikeres. Miután a Monarchia (hagyományosan német) iparának, bányáinak, természeti erõforrásainak jelentõs részét ajándékba kapta, ez talán nem meglepõ. A Felvidék ezek után csak azért kellett Prágának, hogy az ott élõ 1,6 milliós (az új ország lakosságának 13%-át(!) kitevõ, ettõl függetlenül azt róluk elnevezett) szlováksággal együtt átlépjék az 50%-os etnikai arányt - nem mintha Magyarországot nem lehetett volna ilyen megfontolásból átnevezni Magyarszlovákiának. Késõbb ezt a problémát örökre megoldották 3 millió német deportálásával, és onnantól kezdve már a megvezetett szlovákokra sem volt többé szükség. Abban a pillanatban, ahogy a szláv testvériséget elõnyben részesítõ Moszkva befolyása lazult, már dobták is a tartományt (két szék között a pad alá ejtve a jobb sorsra érdemes szlovákságot). A csehek célja elejétõl fogva a Trianon elõtt már többszáz éve szintén nem létezõ, Habsburg tartománnyá süllyedt Cseh Királyság eredeti határainak visszaállítása volt, ami végül sikerült, még ha a mi kárunkra is. Tény, hogy ismertek azok a történetek, melyek szerint a felvidéki magyarság szinte felszabadult az új hazában, de mindenki elhiheti, hogy ilyen felmérés széles körben egyrészt nem készült, az ellenkezõjérõl is vannak - kevésbé hangoztatott - példák, másrészt természetes, hogy egy gyõztesnek kikiáltott, nagyhatalmak által pátyolgatott államszerûségben eleve jobb a hangulat, mint egy szétlopott, legyõzött, megcsonkított országban.

  • Jugoszláviával kapcsolatban mindenki ismeri a közelmúlt történelmét, mennyire sikeres ötlet volt erõvel összetákolni. Az Európai Unió elõdjének is tekinthetõ Monarchiában ugyanúgy voltak erõsebbb pozícióval rendelkezõ nemzetek, mint 2015-ben Európában. A Habsburg pénzre azért hat(!) nyelven nyomtatták a szöveget - köztük a délszláv nemzetek nyelvén. És persze voltak nehézségek is, de a jugoszláv háborúk többszázezer halottjának, milliók nyomorúságának emléke nehéz helyzetbe hozza azt, aki megpróbálja észérvekkel megmagyarázni, mire volt jó az egész.
  • Romániát meg hagyjuk is...két egykor magyar, majd török hûbéres tartomány egyesül a 19. század végén, áttérnek a cirill írásmódról latinra, felveszik a Románia nevet, majd 50 év sem telik el, és a történelem megajándékozza õket Erdéllyel, ahol még a több évszázados betelepítések ellenére is akkora sem volt az arányuk (saját népszámlálásuk szerint sem!), amekkora nekünk, magyaroknak, a Magyar Királyságban (54%). A jelentõsebb erdélyi városok mind szász vagy magyar alapításúak. Hogy lehet, hogy egyik sem román? Hogy az állításuk szerint õsi román településeknek legtöbb esetben nincs is román nevük, a magyar elnevezés fonetikus (így persze jelentéssel nem bíró) alakját ültették át romány nyelvbe? Timisoara, Oradea, Nadlac...vagy maga Erdély román neve: Ardeal. De mindennél beszédesebbek a számok:


Fentiekbõl is látszik, hogy nem a jóságos jótevõ szállt le rendet tenni a földön, hanem a fegyverek beszéltek ismét. Mégha a legvéresebb is, de ez is csak a sokadik háború volt Európában. Háború, amit a fõszereplõk (természetesen nem a magyarok vagy a szerbek) már nagyon régóta vártak, hogy egyszer s mindenkorra lezárják a javak újraelosztásának kérdését. Megtörtént, és hát persze a háború utáni rendezés, ahogy lenni szokott, a gyõztesek érdekei mentén zajott. Fõleg Franciaország érdekei mentén, mely ahhoz nem rendelkezett elég befolyással, hogy õsellenségét, a németeket különösebben ellehetetlenítse, szétverte hát az elsõ számú szövetségest, az Osztrák-Magyar Monarchiát. Az a Franciaország, amely után halottak milliói maradtak az afrikai kontinensen, és amelyik a mai napig szó szerint kizsákmányolja több mint egy tucat afrikai ország, több tízmillió lélek vagyonát, azt párizsi bankokban hozzáférhetetlenné téve. Akármennyire is szeretjük, vagy egyenesen imádjuk, ez a Franciaország emelte fel ujját, és hitette el szövetségeseivel, hogy itt micsoda elnyomás van - miközben a Monarchia szétverésével, a sosemvolt kisantant leplezetlen támogatásával valódi célja végig saját európai hegemóniájának biztosítása volt. Ez persze a szemszögükbõl nézve érthetõ, és hogy ezt keresztülvitte, az már nem csak Franciaország hibája.

No de Magyarország valóban a "nemzetiségek börtöne" lett volna? A török elõtt nem beszélhettünk mai értelemben vett nemzetiségekrõl, a közigazgatás nyelve a latin volt, otthon pedig mindenki úgy beszélt, ahogy jónak tartotta. Nem oláh vagy szász a magyarral, hanem földesúr állt szemben a parasztsággal. A Habsburg-érában természetesen a német nyelv dominált, a magyar legelõször a 19. század közepén lett államnyelv. A kiegyezés után gyakorlatilag azonnal kiadott (1868-as) nyelvtörvényünk kifejezetten liberálisnak számított az akkori Európában (a „rettegett” Lex Apponyi 1907-ben valóban elõírta, hogy Magyarországon egy tízéves gyerek lehetõleg ki tudja magát fejezni magyarul, szörnyû, nem? Nem mintha egy bretagne-i lelkes ifjúnak sok esélye lett volna a Sorbonne-on franciatudás nélkül). A magyarság a mai, demokratikus megközelítés szerint tán helytelenül, de akkoriban természetesnek számító módon kívánta saját, megtépázott tekintélyét, pozícióját helyreállítani. Ez volt a túlélés egyetlen módja. Magyarországnak sok hibája volt, de ezek egyike sem olyan mértékû, ami abban a korban bármilyen szempontból kirívó lett volna, amire azt mondhatnánk, nahát essünk neki, daraboljuk fel. Mellékesen megjegyezve, a kisebbségek állami szintû elnyomása kétszáz évvel késõbb sem szûnt meg, sõt. A legújabb, hogy Erdélyben háromszázezer forintos büntetés jár, ha az õslakos magyarság saját földjén elénekli a saját himnuszát. Mirõl beszélünk akkor? A végzetünk oka egyszerûen az, hogy a gyakorlatilag háborúkkal végig teletûzdelt európai történelemnek pont a legnagyobb háborújában voltunk a vesztesek szövetségesei, valamint hogy a gyõztesek szemernyi önmérsékletet sem tanúsítottak (velünk ellentétbenm akik 1916-ban a megnyertnek látszó háború ellenére sem terjeszkedtünk, sõt, kifejezetten kértük, hogy ha történik is apró határkiigazítás, az úgy történjen, hogy jelentõs számú idegen ajkú népek ne kerüljenek fennhatóságunk alá. Ellenségeink között nem akadt egy Teleki, azóta sincs a mai napig, aki, ha nem is lesz öngyilkos, de legalább rosszul érezné magát, mert népe hátbatámadta korábbi szövetségesét, urambocsá' azt mondja, nem igazságosak a határok. Az ilyeneket határainkon túl husánggal vernék laposra).

Sajnos a hullarablás kiteljesedett: északon a folyó kellett (Duna, Ipoly), keleten és délen pedig az - akkoriban hadiipari és gazdasági szempontból is kiemelkedõen fontos - Adria felé vezetõ vasútvonal (Szatmárnémeti-Nagyvárad-Arad-Szabadka). Ilyen barbarisztikus, kicsinyes, megalázó szempontok alapján mondtak ítéletet a sokat szenvedett magyarság felett. Ha valaki azt hitte volna, sokat gondolkodtak a határokon...

A háború elõtt a környezõ területek népei felnéztek a Magyar Királyságra, azt új hazájukként rengetegen választották. Rákóczi Erdélyében nyomták az elsõ román nyelvû bibliát, mert Óromániában, ahol ószláv nyelven(!) miséztek, üldözték az új kultúrát. A XVII. században folytatódott a kálvinista ihletésû oláh irodalom fejlõdése, s központja a fejedelmi székhely Gyulafehérvár lesz, ahol már Bethlen Gábor cirill betûs nyomdát készült felállítani s ugyancsak õ kezdeményezett egy oláh Újszövetség-fordítást is. E terveket Rákóczi György váltja valóra, akinek áldozatkészségét több oláh nyomtatvány elõszava említi hálával (forrás: OSZK) A román nemzettudat magyar könyvtárakban, egyetemeken és nyomdákban született meg. A régióban abban az idõben hazánk volt a bevándorlás célpontja, senki nem kényszerítette fegyverrel ezeket az embereket, régi hazájuk határaival (már ha volt egyáltalán) mindvégig tisztában volt mindegyikük. Miért fontos ezt hangsúlyozni? Mert sokan próbálják meghamisítani a történelmet, miszerint Trianon nem egy tragikus fordulópont, hanem egy hosszú, elnyomó folyamat logikus következménye. Nem. Mindig is voltak, ma is vannak szilárd birodalmak, és vannak útjuk elején járó nemzetek. Magyarország helyzete ugyan nehezebb volt, mint mondjuk a tengerrel félig körülölelt Franciaországé, na de hazugság volna azt állítani, hogy kisebbségeink (akik összességében voltak csak sokan, önmagában a legnagyobb is 15%-os volt csupán) a világégés, a korábbi rend teljes felbomlása nélkül is bizonyosan ránk támadtak volna. Megvolt a maguk baja: területi fenyegetettség szempontjából a szerbek a törököktõl, a románok az oroszoktól féltek inkább. A Monarchia volt a stabil pont - a románok számára egyenesen szövetséges -, annak határaitól volt béke. Az új Magyarország senkinek nem volt már vonzó, elvesztettük iparunk, vasúthálózatunk legnagyobb részét, erdõterületeink 88%-át, összes arany- és ezüstbányánkat. Ezt megelõzõen viszont az ország olyan fejlõdésen ment keresztül, hogy jobban megérte kisebbségként is magyar állampolgár lenni, mint a perifériára szorult (vagy éppen nem is létezõ) anyaországban. A történelemben nincs olyan, hogy 'ha', de világháború nélkül nemzetiségeink legfeljebb olyan dolgokért harcolnának, amiért ma a magyarok Székelyföldön: kultúrális, esetleg területi autonómia. De határainkon belül. Ezer évig elvoltak így - míg a történelembe mindig beavatkozó, gyarmatosító nagyhatalmak létre nem hozták a kisantantot...

A háború elsõ éveiben a status quo nem is látszott megváltozni, el kell olvasni a korabeli diadalittas sajtót (reklám helye: az index.hu-nak köszönhetõen minden nap nagyszerû képet kaphatunk a napra pontosan 100 évvel korábbi optimista hangulatról). De vége lett az 1916-os évnek, a háború menete megfordult, és ahogy az erõviszonyok lassan átalakultak, a felheccelt népek vérszemet kaptak: így történt meg, hogy már jóval a békeszerzõdések elõtt Szabadkán a szerb, Dunaszerdahelyen a cseh(szlovák), Nagyváradon a román megszálló hadsereg állomásozott (és állomásozik azóta is). Noha Trianon tragédia a magyarság számára, ez nem gátolja meg a román államot, hogy legnagyobb nemzeti ünnepük Erdély megszerzése legyen, vagy hogy Szlovákiában "Éljen Trianon" emlékmûvet avasson a miniszterelnök a magyar határ mellett. Helyes az a megközelítés, hogy ne a sérelmeket hánytorgassuk fel, de ez csak akkor mûködhet, ha az összes fél a pozitívumokat keresi, és nem a kardját csörteti háborús nosztalgiával, hogy micsoda gyõzelmeket aratott.

Magyarországnak és a környezõ népeknek közeledniük, nyitniuk kell egymás felé, de ez nem történhet azon az áron, hogy Magyarország magára vállalja a múlt összes bûnét. Múltjával mindenkinek szembe kell néznie, nem csak nekünk.

Lloyd George, brit miniszterelnök, 1920: "A békeszerzõdés csaknem hárommillió magyart, azaz a teljes magyar népesség harmadát tervezi idegen uralom alá helyezni, és ezt nem lesz könnyû megvédeni. Nem lesz béke Közép-Európában - jövendölte -, ha utólag kiderül, hogy a 13. században már alkotmánnyal rendelkezõ Magyarország igényei jogosak, és hogy egész magyar közösségeket úgy adtak át Csehszlovákiának és Erdélynek (sic!), mint egy-egy marhacsordát csak azért, mert a konferencia elutasította a magyar ügy megvitatását”

Harry Hill Bandholtz amerikai tábornok: "A románok a maguk részérõl belekezdtek Magyarország fosztogatásába, elvittek minden gépkocsit, mozdonyt, vasúti kocsit és más gördülõeszközt, eltulajdonították és Romániába szállították az összes megtalálható fegyvert, töltényt és hadianyagot, ezt követõen pedig elkezdték megtisztítani az országot a magángépkocsiktól, bolti-felszerelésektõl, jószágtól, ruháktól, cukortól, széntõl, sótól és tulajdonképpen mindentõl, ami értékkel bír. Fosztogatásaikat folytatták és folytatják most is, hogy a békekonferencia Legfelsõbb Tanácsa felszólította õket, hogy hagyjanan föl az effajta rekvirálással. Megszállták az adminisztráció valamennyi ágazatát, az összes vasúti, távíró-, telefon- és postai rendszert, s jelenleg egész Magyarországot teljes rémuralomban és térdrekényszerített állapotban tartják. A románok gyakran ismételgetett ünnepélyes ígéreteik ellenére, továbbra is mindenünnen lopnak. Egyszerûen lehetetlenség elképzelni azt a nemzeti gyalázatot, amelyet Délkelet-Európa ezen nyomorult „latinjai” követnek el. Átadni Magyarország területének egyes részeit, a civilizált és kifinomult lakosságot alkotó emberekkel, olyan dolog, mintha Texast és Kaliforniát adnánk át a mexikóiaknak. Szégyelljék magukat a Szövetséges Nagyhatalmak mindazért, amit a fegyverszünet után ebben az országban megengedtek. Pontosan annyi értelme volna Svájcot - azon a címen, hogy annak kevert francia, német és olasz lakossága van - három külön államra felosztani, mint amennyi értelme van ragaszkodni Magyarország lakosságának és területének - etnikailag ésszerûtlen - feldarabolásához. A magyaroknak bizonyosan sok hiányosságuk van, legalábbis amerikai szemszögbõl nézve, de annyira fölötte állnak bármelyik szomszédjuknak, hogy a civilizáció elleni bûntett volna végrehajtani ennek az országnak a tervezett feldarabolását"

Nálunk az ilyesmit nem tanították az iskolákban. Lehet, hogy a téma kellemetlen, vagy nem elegáns, de az eszetlen önostorozás sem jobb. Miben különbözött egy Habsburg alattvaló szlovák paraszt a Habsburg alattvaló magyar paraszttól, miért kapott az egyik kétszer akkora országot, mint azt lélekszáma indokolta volna, míg a másik még annyit sem érdemelt, hogy közös hazában élhessen nemzettársaival? Költõi a kérdés, és rendkívüli módon megnehezíti kétoldalú kapcsolatainkat.

A közös szocialista sors nem hozott enyhülést, sõt: ekkor kezdõdött igazán a dolog visszafordíthatatlanná válni. Szépen lassan elfogytak a magyarok határainkon túl, szomszédaink a még kelet-európai szinten is (vagy különösen ahhoz képest) kiemelkedõen internacionalista szellemû magyar vezetés ellenállásának hiányában nyugodtan elvégezték a munkát, amit mi sosem: magyarjaik asszimilálódtak, marginális, pár százalékos kisebbséggé váltak (és hát persze nem jött erre válaszul szlovák vagy román Trianon). Itthon ezeket a folyamatokat akkor viszonylag könnyû volt megmagyarázni: a történelmi Magyarország egy nagy imperialista fenevad, a mai ugyan egy kicsi, de békés szocialista állam.

A mostani országot is lehet imádni, sõt minden okunk meg is van rá, hiszen itt van nekünk a Balaton, Budapest, a Dunakanyar, a borvidékek, Hajdúszoboszló, Gyula, Tokaj, Dobogókõ - felsorolni is nehéz, de tényleg -, csak nem szabad állandóan a múlttal összevetve tekinteni rá. Emeljük fel ezt a kis hazát szeretettel, és be fogja ragyogni a környezetét is. Végül pedig az sem kizárt, hogy az új formátumban összenõ, ami összetartozik: Holland Pannóniából egyszer még lehet egy Holland Hungária is.

Tovább...

Egy sikeres, szabad, és végre méltóságában is európai ország lesz majd igazán vonzó a határainkon túl élõk számára is. Akik között nagyon sok a magyar vezetéknevû... Gyermekeink jövõje viszont nem a történelmi folytonosságtól, hanem attól függ, hogy rabok lesznek vagy szabadok: európai polgár vagy rabszolga módjára élik le az életüket. A felelõsség óriási, a dilemma nagy, de a szemükbe hazudni nem szabad. Nem hitegethetjük õket azzal, amiben magunk sem hiszünk (akarni nem elég). Nemzeti rockot énekelve sírvavigadni egyfajta gyógyír, de ne legyünk kegyetlenek: ne ezt a jövõt szánjuk nekik.
Vennünk kell egy nagy levegõt, elengedni most, amit muszáj, észrevenni a történelmi lehetõséget, és most az egyszer jó döntést hozni. Mindaz, ami jó és amit szeretünk - nyelvünk, kultúránk, vízilabda-válogatottunk - megtarthatjuk, csak a rossznak - bürokráciánknak, bérszínvonalunknak - intünk búcsút.

KELL EZ AZ EGÉSZ A HOLLANDOKNAK?

Habár Hollandia, a világ 15. legsûrûbben lakott(!) országa az elmúlt száz évben õrült pénzeket költött arra, hogy egy Hajdú-Bihar megyényi területet elhódítson a tengertõl, ezt természetesen nem tudhatjuk. Elõször viszont azt kell kideríteni, mi magunk nyitottak volnánk-e rá. Ami a hollandokat illeti, nem valószínû, hogy sokat gondolkodnak majd:
  • Magyarország területe több mint kétszer akkora, mint Hollandiáé
  • mégis alig tíz millióan lakják (a népsûrûség a hollandiai harmadánál is kevesebb)
  • Magyarország területének 47%-a termõföld (ez - Dánia után - a második legnagyobb(!) arány az EU-ban)

    Mindez akár 30 millió ember ellátására is elegendõ volna (ez sokkal jelentõsebb adat, mint az ma, békeidõben kommunikálják: egy hátországot ugyanis valóban ki tudnak éheztetni, láttunk rá példát. Dollárszázmilliárdokból lehet hadsereget építeni, sziklából búzaföldet soha)

  • Termõföldünk nem csak óriási, kiváló minõségû is: zsíros, vastag rétegû
  • Hatalmas a vízbázisunk
  • Termálvíz-készletünk több mint ezer forrásból biztosít 30 foknál melegebb vizet. Ez világszinten is kiemelkedõ, de Európában páratlan.
  • Infrastruktúránk sok szempontból fejlett (EU-s szinten hetedik legjobb autópálya-sûrûség, elterjedt szélessávú internet)
  • A hollandiaihoz képest varázslatos a klímánk, napsütötte tavasz és õsz
  • Egy holland szemével hihetetlenül alacsony árak: egy amsterdami garázs árából itt házat lehet venni földdel, stb.
Ki tudna erre nemet mondani? Viccen kívül: máshol ennek a töredékéért is ölnének. Adja magát a kérdés: miért tartunk mégis ott, ahol? Nálunk nincs tehén, nincs legelõ, hogy kiváló magyar sajtokkal elárasszuk a világot? Nincs szõlõ a borhoz? Nincs szaktudás egy technológiai világmárkához? Itt nem terem a tulipán? Mi hiányzik ahhoz, hogy az ország elkezdjen mûködni?

Nemzetstratégia, elkötelezettség, és egy nagy rakás pénz. Van erre a feladatra jelentkezõ? Nincs. A politikai vetésforgó körbeért, a kör bezárult. Az eredményeket ismerjük. Nincs értelme tovább várni. A hollandok nem hagyják majd természeti kincsei(n)ket lepusztulni, arra mérget vehetünk.

MENNYIBE KERÜL EZ HOLLANDIÁNAK?

Az alapgondolat az, hogy nekünk úgy legyen nagyon jó, hogy ez nekik se kerüljön megfizethetetlenül sokba

A rövid távú (azonnali) cél, úgymond az üzlet feltétele, hogy a magyarországi fizetések döntõ többsége legalább havi nettó 110.000,- forinttal emelkedjen, és 8 órás munkaidõ esetén senki ne keressen nettó 205.000,- forintnál kevesebbet. Természetesen a magasabb bérrel rendelkezõk (és a nyugdíjasok, részmunkaidõsök, gyesen lévõ, munkanélküliek) sem maradhatnak ki, mindenkinek érezhetõ változásra, nem pedig 5-10 ezer forintos alamizsnára van szüksége. Néhány példa:

BérsávJelenlegi nettóÚj nettóÖssz támogatás
Alacsony jövedelmûek85.000,- Ft205.000,- Ft---
Átlagos jövedelmûek142.000,- Ft280.000,- Ft---
Magas jövedelmûek300.000,- Ft390.000,- Ft---
Nyugdíjasok89.000,- Ft140.000,- Ft---
Összesen------1,6 milliárd euró
BérsávJelenlegi nettóÚj nettó
Alacsony jövedelmûek85.000,- Ft205.000,- Ft
Átlagos jövedelmûek142.000,- Ft280.000,- Ft
Magas jövedelmûek300.000,- Ft390.000,- Ft
Nyugdíjasok89.000,- Ft140.000,- Ft

De hogyan finanszírozható mindez anélkül, hogy Hollandia belerokkanjon?

Nem árt, ha tudjuk, hogy Hollandiában több mint 8 millió aktív munkavállaló van, míg nálunk ez a szám épphogy átlépi a 3 milliót. Sajnos (vagy ez esetben szerencsére) annyira gyalázatos a bérszintünk (az újonnan csatlakozott tíz EU-s tagállam közül a nettó átlagbér nálunk a legalacsonyabb - igen, a legalacsonyabb), hogy egy nyugati mértékkel mért – kevés plusz is megduplázza a mi keleti fizetésünket. A lényeg ugyanis a fizetésünkön van, azt kell megemelni, mindannyiunkét, brutális mértékben. A - hazaihoz képest elképesztõen magas - nettó holland átlagbér most éppen 2.190 euró (bruttó 3.073 euró). Ehhez képest havi 195 euróról kell a holland munkavállalóknak havonta lemondaniuk, hogy finanszírozni tudják Hollandia jövõjének biztosítását, egyúttal Magyarország felvirágoztatását. Nem tévedés:

a bruttó bérüket terhelõ mindössze 6%-os megvonással

Persze a megvonást nem feltétlenül szó szerint kell érteni, mert a forrás megteremtése végsõ soron az õ dolguk (Hollandiának vannak egyéb tartalékai); lehet ezt egyesülési adónak vagy bárminek nevezni (hülye példa, de ez körülbelül olyan, mintha mi havi 10-15ezer forintért megvennénk mondjuk Horvátországot).

Ha ez megvalósul, az olyan, soha az életben nem látott nettó reálbér-emelkedést eredményezne, hogy attól belsõ fogyasztás gyakorlatilag felrobban - na akkor lesz majd igazán jó vállalkozónak is lenni, különösen annak fényében, hogy a megnövekedett fizetések nem emelik a vállalkozások terheit. Beáll az az egészséges állapot, hogy a vállalkozások a piac törvényei alapján "nyerik" majd el a „támogatást”, nem pedig aszerint, kik vannak a pénzosztó elit kedvencei között. Ahol még mindig erõs az állami jelenlét (egészségügy), azok a területek is csak nyernek az egészen, hiszen például aki színvonalas egészségügyi szolgáltatást szeretne, bõven tudja majd finanszírozni a különbözõ, már meglévõ piaci konstrukciókban elérhetõ szolgáltatásokat, ezáltal tehermentesítve az állami pénzbõl mûködõ intézményeket. Az utóbbiakhoz érkezõ források továbbra is megmaradnak, hiszen a befizetett adó mértéke nem változik, nem beszélve arról, hogy a színvonalon bizonyára az is meglátszik majd, ha havi nettó 80.000,- forint helyett nettó 205.000,- forintért dolgozik a szolgálatban lévõ, korábban éhbérért kifacsart éjszakás nõvér. Összességében az adóbevétel is növekszik, hosszú távon pedig a teljes gazdaság profitálni fog. Aki a régióban elõször lép, az lesz az igazi nyertese ennek az újfajta történelmi szemléletnek.

Természetesen vannak lényeges további kérdések, például:
  • Amennyiben pusztán alanyi jogon jár majd havi nettó száztízezer forint kereset-kiegészítés az alapbérén felül minden munkavállalónak (függetlenül attól, milyen munkát végez), hogyan védjük ki az erre játszó színlelt munkaszerzõdéseket? Ismerve a hazai állapotokat, ez igen aktuális kérdés lesz.
  • A holland gazdaságból kiesõ pénzmennyiséget milyen mértékben pótolja majd a megnövekedõ magyarországi GDP, és az abból származó adóbevétel?
  • Milyen módszerrel lehet elérni, hogy a változások során (Euró bevezetése, áremelkedések, stb) se legyen a magyar fizetések vásárlóereje alacsonyabb, mint a megállapodáskori?
De ezek megoldható problémák, csak hozzáértõknek kell kidolgoznia a részleteket. Ez még nem egy stratégiai terv, inkább csak gondolatébresztõ. Biztosan nem lesz egyszerû. De túl nehéz sem. A legnehezebb az elsõ lépés: felismerni, hogy ez egy ésszerû válasz az adott kor kihívásaira.